Linda azt mondta a minap, hogy semmi különleges nincs abban, hogy Dubaiban IKEA asztalon vacsorázunk kínai mintás tálakról, indiai rizst, arab kenyeret eszünk és amerikai dollár beváltása után helyi pénzen vett ausztrál bort iszunk hozzá; a svéd asztalnál kínában gyártott Billabong rövidgatyában ülünk (legalábbis én), fölül szépen lesült magyar bőrrel, velem szemben pakisztáni szakemberek által frissen feltett indiai függönnyel, odébb szemben indiai szomszédokkal, közben német zenekar (Jazzanova) által válogatott francia nu jazzt hallgatunk az Angliából, egy szingapúri fiatalembertől kapott hangfalakon; a Magyarországon vásárolt, Indonéziából származó Buddha szobrunk mellett álló tajvani gyártmányú tévében a szerbiai helyzetet nézzük; majd a japánok által gyártott liftben az új svéd szomszéddal beszélgetünk, miközben koreai import biciklinkkel tartunk lefelé a földszintre, ahol amikor visszajön a térerő, Magyarországon gyártott Nokia telefonnal sms-ezünk...

Nem tudom, lehet, hogy tényleg nincs ebben semmi különleges, és otthon is ez ment, csak nem figyeltem rá, mindenestre ez itt valahogy hatványozottan mellbevágó élmény, vagy ha nem is mellbevágó, feltűnő. Az viszont tökéletesen szürreális élmény, hogy vasárnap este a rádiócafén a Wan2-t hallgatom, közben Rollins könyvét javítgatom 3 Heineken és 2 adag paprikáskrumpli után, miközben a kollegák a mikrofonba arról beszélnek, hogy mennyire kihalt a belváros Pesten a mínusz ötben, és egyszerre vagyok a stúdióban, a Párizsi udvarban, Rollins lepattant, reménytelen lakhelyén valahol Los Angelesben meg a svéd asztalomnál a gépem előtt. Éjjel 2 van, a lakásban 24 fok, odakint rendületlenül dolgoznak egy újabb komplexumon, (tegnap olyan hevesen adták elő, hogy azt hittem földrengés van), a lenémított Travel channelen folyóban fürdenek az indiaiak, a fülembe pedig a Bauhaus közvetíti a halált.

Nem mindig sikerül egyszerre feldolgoznom azt, ami történik velem, amilyen hatások érnek. Sőt. Egy egyhetes szabadságnál könnyű, elrepülsz, elmerülsz, beengeded, hazamész, leülepszik, kiadod, megosztod. Itt nincs hova kiengednem, nincs hová leülepítenem, mert mire vége az egyik flashnek, jön a másik. Mindegy, gyűjtöm, jó lesz ez még később.

Tegnap végre megfürdödtünk a tengerben az idén először. Jó volt. Ezt legalább át tudom adni. Tessék: február 16-án fürödtünk a tengerben, a hőmérséklet a parton 30 C fok volt. Kicsit le is égtem, de csak pont annyira, hogy érezzem: van bőr a képemen. Hideg a víz még, olyan 17, max 18 lehet, de éppen ettől jó. Mert szétfagyaszt benned minden gondolatot, minden érzést kivisz, semmi sem marad, csak te meg a víz. (Ez már Rollins hatása. Hetek óta csak tőmondatokat javítok. Ő ezt így írná tehát: Szétfagyaszt benned minden gondolatot. Minden érzést kivisz. Semmi sem marad. Csak te meg a víz. - Muszáj befejeznem most már ezt a könyvet, mert nagyon durván belém költözött a csávó. Nem csodálom, hogy a Bandi annyit szenvedett a fordítással. Rollinst úgy olvasni, hogy minden egyes mondatát alaposan meg kell értened, olyan, mintha a bőröd alá konyhakéseket inzertálnának folyamatosan. Nehéz tőle szabadulni.)

Persze a gyerekek, akik körülöttünk nyugodtan pancsolgattak fél órákat a tengerben, ezeket a magasztos gondolatokat nyilván nem osztották volna velem (anya, mér' áll ott az a bácsi a térdig érő vízben olyan sokáig?), de ettől függetlenül igenis van megtisztító ereje annak, ha az ember jó ideje először megfürdik a hideg tengerben. Még most is érzem a hatását. Másfél napja. Nem is tudom... már megin nem tudom elmondani. Tessék, itt jön megint Rollins: Nem hiszek az eredendő bűnben, a tengerben mégis úgy érzem: megtisztulok tőle. A víz megfoszt a húsomtól, a csontomig hatol. Megszűnök létezni. Eggyé válok valamivel, amiről tudom, hogy hatalmasabb nálam. De ésszel felfogni mégsem tudom...

Még 100 oldal van hátra. Utána csak Balzacot fogok olvasni, esküszöm. Valaki küldjön egy jó vastagot:)

A fürdésnél már csak az volt misztikusabb élmény, hogy este visszamnetünk a partra, és akkora köd volt, hogy nem lehetett látni a várost. A víz vészjóslóan csapdosta a partot, nem lepődtem volna meg, ha kiemelkedik egy szörny, és odacsap egyet a parton lévő szórakozóhelynek. Csak a szupermagas épület, az épülő Burj Dubai teteje látszott ki, amitől még kísértetiesebb volt az élmény. Egy felhőkarcoló, aminek nincs alja... Kurva jó volt, kár, hogy lemerült a gépünkben az elem. Olyan volt, mint a régi gagyibb horrorfilmekben, ahol kicsit túlzásba viszik a ködgépet. Annyira fura élmény volt, hogy rezzenés nélkül fogadtam volna, hogy ha mire visszaérünk a partról, azt látjuk, hogy a pára kiradírozta azokat a házakat, amik a partról nem látszottak. És kezdhették volna elölről az építkezést:) 

Míg este hűvös van, és a kirakatokat teljesen elfedi a pára, annyira, hogy be sem lehet látni, nappal kezd hőség lenni. Nem g... ööö... szemétkedésből mondom, de furcsa reggelenként tűző napsütésre ébredni. Már kétszer is elfogott az az érzés, ami otthon a nyár közepén szokott, amikor tartok hazafelé reggel, és a nap már fent, és már reggel fél hétkor melegen süt, hogy: "úristen, ma nem fogok tudni kimenni az utcára, inkább elhúzom a függönyt és otthon maradok". Furcsa belegondolni, hogy otthon ez 35 fok körül szokott elkövetkezni június végén vagy július elején, itt meg már most 30 körül volt a hétvégén. Meg is beszéltem magammal, hogy minden nap legalább egy órára kimegyek, hogy szokjam, mint a búvárok a mélységet. Persze a 45-50 fok, ami nyáron lesz itt, az így is úgyis 45-50 fok, de ha már két hónapot keszonoltam 35 fokban, csak nem fog annyira megrázni. És én még szeretem a meleget... Nem is tudom az angolok hogy bírják... Vagy a német szomszédok, akik épp ma költöztek ki. Az anyuka olyan fehér volt, mint a ruhája. (Az nagyon fehér volt.) Tavaly nyáron, mikor 42 volt otthon a városban, nagyon élveztem. Élveztem, hogy sistergett a bőröm, hogy nem volt hova bújni. De éreztem, hogy még egy fok, és bedőlök egy bokorba a bringáról, mert szétfő az agyam. A könyökömről sugárban csorgott a víz. Kíváncsi leszek, milyen lesz majd itt a 45, 46, 47... Aki fogyókúrázna, szerettel várjuk júliusban:)

Jó lesz: üldögélünk mozdulatlanul a pálmafák árnyékban a forró homokon, és elképzeljük, hogy a világbékéről beszélgetünk.