Tegnap éjjel igen filozófikus hangulatban voltam, ma már sokkal kevésbé. Inkább úgy mondanám, szuperreális vagyok, és bátran nézek szembe az élet kemény kihívásaival. Ma reggel, amikor fél tízkor telefonáltak a tévészerelők, és kinyitottam a szemem, és láttam, hogy még le se égett az a mécses, amit lefekvéskor magam mellé helyeztem, igen hamar közelebb kerültem Bukowski lelkének és mindennapjainak megértéséhez. Mindegy, elmúlik.
Szóval, jön adás a tévéből, bekapcsoltam, megkerestem az MTV Arábiát, de nem kötött le, meg még viccesnek se volt mondható a '80as évekre emlékeztető csöpögős-giccses klip, úgyhogy gyorsan ki is kapcsoltam, mert még nem állok készen a világ beengedéséhez a fejembe. Néha segít másnap, ha fekszel és bámulod a tévét, de jót sosem tesz. Ma se ez se az. Főleg, hogy valószínűleg pont ugyanaz történik odakint, mint két hónapja, amikor legutóbb tévét néztem. Ha már világbéke lenne, arról biztos tudnék. Ja, jut eszembe, épp most néztem az elhíresült Tom Cruise videót az indexen, (de csak rövid ideig, még a fix kameraállás is túl mozgékony volt a szememnek, meg nem is akartam, hogy beköltözzön a tudatalattimba, amit Tomi mond), és egyrészt nem értem, miért híresült el ez a videó, mi baja a kollegáinak vagy főnökeinek vele, semmi újat vagy mást nem mond, mint eddig, (vagy a végén van valami??), másrészt viszont megnyugodtam, hogy ő legalább tudja az útat a világbékéhez. Majd felhívom.
Tegnap este Linda angol főnökével és az ő barátaival egy baromi jó szállodában voltunk (pontosabban annak egy pazar belső kertjében, mert csak szállodákban illetve szállodákhoz tartozó bárokban lehet nyilvánosan alkoholt fogyasztani), egy tök újonnan épített negyedben, (a taxisban fél óráig tartottam a lelket, hogy: de meg fogja találni!, mert kétszer megkért hogy szálljak ki, mert nem tudja, hol van a hely, de képtelenséget kért, hisz fél órát vártam, míg jött egy), szóval a pöti kis főutca, a felhőkarcolós sheik zayed roadról nyíló negyed úgy néz ki, mint az ezeregy éjszaka meséinek 21. századi kiadása: arab stílusú, fehér-homokszínű, lehengerlően megvilágított, díszletnek tűnő (természtesen) pálmafákkal kiegészített luxusszállodák, a háttérben zseniális kontrasztként szép nagy villogó betonépítményekkel, köztük a világ egyik legmagasabb épületével, a Burj Dubaijal, amit szorgos emberek folyamatosan építenek. (Itt nálunk a szomszédban is egyfolytában kalapálnak amúgy, éjjel-nappal, a legjobb, amikor éjjel bekapcsolnak vmi fura ipari szélgépet, amivel nagyon nagy erővel fújnak vmit, hogy mit és miért, azt nyilván csak a Jóisten tudja, meg az építésvezető, de még nem futottam össze egyikkel se - legalábbis ez ügyben nem.)
Fényképezőgépet természetesen nem vittem magammal, úgyhogy mindekinek a képzeletére bízom, hogy hol voltunk, és mivel úgy érzem, itt az ideje egy újabb kihívás elébe néznem, és lemenni enni vmit (annyira fényesen süt a nap, hogy Bukowski tuti nem merészkedne még ki), most itt be is fejezem, ennyit bírtam gépelni, csak még azt elmondom, hogy örömmel nyugtáztam egy újabb sztereotípia szétfoszlását: az angolok igenis tudnak nemzetközi, illetve magyar mércével mérve is érthető és nagyon élvezetes humort produkálni, (sírtunk a röhögéstől, ahogy szívatták egymást a negyvenes közép- és felsővezető cimborák, pontosan ugyanazzal a cinizmussal, iróniával, néha már-már kíméletlen kitartással, kurva ó mimikával, hangsúlyokkal, ahogy jobb esetben a haverok otthon is szokták), tudnak inni és utána nem ordibálni, létezik olyan angol, aki tökéletesen tájékozott a világ dolgaiban, még azt is tudja, hol van Magyarország (engem egyébként nem szokott zavarni, hogy ha valaki nem tudja, sokáig én se tudtam hol van Eritrea például), ÉÉÉS nem süti el a "hungry-s" viccet, szóval remek egy este volt, még sosem éreztem ilyen jól magam ismeretlen britek társaságában. Ja, és valszeg megtaláltam az egyetlen élő angolt, akit nem érdekel a foci, és így nem is volt felháborodva, mikor vmilyen oknál fogva mondtam neki, hogy milyen szép Liverpool rövidnadrágot vettem magamnak a nagy dubai shopping fesztivál keretében, egészen előnyösnek mondható diszkont áron.
Még annyi, hogy az egyik faszi Guy Ritchie filmbe illő sztorit mesélt egy kidobó csávórol, aki (talán Londonban) működik és tai chi nem is tudom micsoda, tai chi-harcos, és emberünket, aki ugyan nem volt túl magas, de 70 kiló biztosan, - saját állítása szerint - egy pöcköléssel két-három méterre repítette. Emberünk annyira nem hitte el, hogy mi történik vele, hogy fölállt, reporolta magát, majd oda ment hozzá. s azt mondta: "do it again". (Ismerőse volt a csávó, különben gondolom a Holdra pöckölte volna föl). És a csávó megint elrepítette őt egy pöcköléssel. Na ő állítólag érinthetetlen a londoni (? - majd megkérdem legközelebb, ha még találkozom vele) éjszakában. Még a legdurvább kidobók is csókolommal köszönnek neki - előre.
Szóval, így mennek a dolgok, muszáj mennem enni, meg megnézem mi újság az utcán világbéke ügyben.