Mielőtt örömmel jelentenénk Dubaiból, válaszolok DubaPestnek, mert (talán) közérdekű: nem, nem hagyott alább a blogos lelkesedés, csak fél életemet betűk között töltöm, nincs mindig időm újakat gyártani, plusz ahogy otthon sem, itt sem történik minden pillanatban annyi érdekesség, illetve számomra igen, de arról mégsem írhatok február gyermekeinek ott Pesten, hogy "ma megint a tetőteraszon napoztam", plusz, ha állandóan a blog előtt ülnék, nem tudnék alapanyagot gyűjteni. Szóval, türelem. Tod, az rózsát terem. Legalábbi a világ egyes részein. Mert itt taxit. Valamelyik este 50 percet vártunk egyre a körforgalomnál a Satwánál. Olyan volt, mintha egy Mr. Bean filmben lettünk volna, ráadásul mi voltunk Mr. Bean, a szuperbalek, aki taxit akar fogni egy körförgalomnál, és közben körbe-körbe rohangál. Szóval, én már tudom, mi az a türelem (főleg a mai nap után), jöhet a következő lecke.
Na, örömmel jelentjük innen Dubaiból, hogy vége a télnek és beköszöntött a nyár. Ma, míg az előbbi müezzin alkalmával le nem ment a nap, 27 fok volt, és decensen izzadtam a rövidújjú ingemben. A fejem vörös, pedig nem is féllótuszban ülök a WC-n, karom erős, szívem vidám. Megvizsgáltam egy-két pálmafát közelebbről a zöld pázsitos, vadkacsa- helyett sirálytavas, szökőkutas felhőkarcolós pálmaligetes szolid yuppie-heaven Media Cityben, mert egy sajátságosan intézett megbeszélés következtében reggel tíztől délután egyig volt időm sétálgatni a környéken, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy mindegyik fa túlélte az eddig éjszakánként vészesen repkedő +15 fokokat. Fellélegezhet mindenki, ezt a telet is átvészelték a pálmafák.
Miután az erdőjárásban kifáradtam, vettem egy újságot - Gulf News, 2 kiló, összehajtva, hónalj alatt 3 - leültem a világ legdrágább bagelje mellé a CNN-t is elszállásoló épület aljában egy étteremben, ahol a szomszéd asztalon egy aranyhal úszott egy kis gömbakváriumban, zöldre festett kavicsok, avagy műanyagdarabkák társaságában, (a háttérben az ablakban matrjoska babák, és színes kacsák képkeretben), és olyat tettem, amit nem is tudom utoljára mikor: reggeliztem és napilapot olvastam. (Nagy ritkán vagy az egyik, vagy a másik elofordul, de egyszerre a kettő talán utoljára akkor esett meg, amikor James Hetfieldnek még hosszú haja volt.)
Olyanokat tudtam meg, hogy New Yorkban már lehet kapni kenguru grillt az újjonan alapított Little Australiában, aztán, hogy az amerikaikak kedvenc homokfutó terrormumusának népszerűsége rohamosan csökken, illetve, hogy szaúd-arábiában tök tilos koldulni, és simán lecsukják a koldusokat, akik most már egészen sok munkát adnak a helyi rendfenntartóknak, mert vagy 30 ezren vannak. AZtán megtudtam, hogy claudia schiffer "ikonikus szépség", továbbá azt, hogy csomagolhattok, és jöhettek végre, mert elkezdték értékesíteni a kiadó tereket a Michael Schumacherről elnevezett szuperluxus irodaépületben, valamint, hogy a Palm Jumeirán, a tengerbe épített pálmafán még van ház eladó 1 250 000 000 -ért. Forintban, tehát így nem is olyan vészes már.
De az igazi tágulás nem is ez volt, hanem az, hogy meghívást kaptunk péntek este egy Fülöp-szigeteki családhoz vacsorára, annak okán, hogy amikor Iránban a hóvihar miatt törölték a hazafelé tartó járatot, a menekültszálláson megismerkedtem egy Fülöp-szigeteki nagyival és unokájával. Már a meghívás ténye is szuperkedves volt tőlük, de ami utána következett, azt nem is igazán lehet szavakkal leírni. Így blogon, gyorsan, frappánsan legalábbis nem. Odaértünk, fogalmunk sem volt, hogy lesz, mint lesz, ki lesz ott, ki nem, hogy lesz az egész, de kíváncsian vártuk. A srác lejött elénk, mert egy pláza fölött laknak és elég trükkös a bejutás. Benyitottunk a lakásba, és ott voltak vagy nyolcan. Bemutatkoztunk, próbáltuk megjegyezni a neveket, ki kicsoda, mi a rokonsági kapcsolat, ki lakik ott, ki vendég az estére. Leültünk elkezdtünk beszélgetni, jöttek még hárman. Fiatalk srácok. Az unoka testvérei. Aztán megjelent egy mini lény is. A legkisebb trónörökös. Beszélgetünk tovább, az apa zenész, régen koncerteztek, együtt a családdal, 10-en, (ő) apja-anyja és a nyolc gyerek, (egyik aztán egy hosszabb szaúd-arábiai tartozkodás alkalmával lelépett, és beállt nővérnek egy kolostorba, ahonnan azóta kb 2szer jött ki) elég híresek is voltak (na ja, egy tíz tagú család egyen hetvenes évek ruhába öltözve nyilván minden rendes ember szívét megdobogtatja), taglalgattuk a szobában felállított elektromos dobfelszerelésének működési mechanizmusait, aztán az apa megnyugtatott, hogy egyáltalán nem lehetelen megtanulni basszusgitározni, de még véletlenül sem olyan könnyű rajta (jól) játszani, mint amilyennek látszik, aztán a nagyapa belekezdett a Szigetek történelmébe (nagyon édes volt, mindig úgy utalt az országra, hogy "here", hogy itt így mennek a dolgok, meg úgy, pedig egészen frissnek tűnt szellemileg), erre megint jöttek hárman. Majd még ketten. Újabb bemutatkozás, és már teljesen el voltunk veszve, ki kinek az apja, testvére, báytja, sógora, nagynénje.
A nappaliban ültünk, nem láttuk hova tűnik el a sok újonnan érkező, de egyszer benyitottam a konyhába és ott is voltak vagy öten, (a nappaliban ekkor nyolcan), és volt még egy felfelé vezető lépcső (ami nekem pesti srácnak fura volt, hisz lakásban voltunk), úgyhogy a többi családtagot gondolom az emelet nyelte el. Utána hirtelen megjelent még egy hölgy, akit nem mutattak be, ebből gondoltuk, hogy ő a szobalány. Vagy a konyhalány. Vagy a nurse. Szóval a maid.
Aztán egyszer csak az unoka, akivel összeismerkedtem, szólt, hogy üljünk oda a géphez, mutat valamit. Egy film volt régi fényképekből, amit ő vágot össze, alá zene, + feliratok egy nagynéni által. A legalább 20 perces etűd a másik nagyszülő páros 50. házassági évfordulója alkalmából (és alkalmára) készült, amire Dubaiban kerítettek sort, és amire összegyűlt az egész család. Ha jól emlékszem a közös fotón 47 családtagot számoltunk, és ez csak a "szűk" kör volt. 2 pár nagyszülő, azok gyerekei, azok férjei-feleségei és azok gyerekei.
De nem is ez a lényeg. Hanem a film. Olyan volt, mint a Love Story Fülöp-szigeteki kiadása. Egész egyszerűen elvarázsolt. Olyan hirtelen és olyan váratlanul kaptunk betekintést a 40-es - 50-es évek fülöp-szigetének világába két - a mai napig együtt élő - ember megismerkedése és házassága kapcsán, hogy legutóbb az volt rám ilyen hatással vizuálisan, amikor 16 évesen a gimnáziumban valami szakkör címén az osztályfőnökünk teljesen illegálisan levetítette nekünk a Pink Floyd Falát. Minden egyes kép rögtön a hosszú távú memóriába került. NA , ezért nehéz erről írni, mert az látni kellett volna. Meg olvasni hozzá a sztorit, és ott lenni a folyamatosan változó, de általában 10 fős létszámmal jelen lévő családi körben a nappaliban. Úgy éreztem, hogy megnyílik a fejem, és olyan dolgok jönnek bele, amit soha elképzelni nem tudtam volna. Hogy dubaiban egy 47 tagú fülöp-szigeteki család kialakulásának vagyok tanúja, korabeli, fekete-fehér, a régi hollywoodi (vagy akár pestújhelyi) beállításokat idéző fényképek segítségével... Nem is tudom, hogy mondjam, egyszerre volt megható, felfoghatatlan, abszurd, ugyanakkor természetesen végtelenül emberi, és megindító. Ja, ezt már mondtam.
Ezek után következett a vacsora, amit 4en hordtak az asztalra. Annyira figyelmesek voltak, hogy külön kétféle vegeteáriánus kaját is csináltak drága, egyetlen, jó úton járó, erőszakmentes, szintén a világbékén ügyködő feleségemnek. Nem sorolom fel, mit dobtak össze tíz emberre (1-2 felnőtt és a fiatalabb generáció az emeleten maradt, vagy nem tudom hol), de minimum egy otthoni falusi karácsonnyal ért fel a kínálat és mennyiség.
De nem is ez volt a legszebb az egészben, hanem az a magától értetődő, belülről fakadó kedvesség, természetesség, kíváncsiság, nyíltság, tisztelet és lelkesedés, amivel minket fogadtak és körül vettek. Emellett hihetetlenül jó érzés volt látni, hogy tényleg létezik még család, és nem csak egymásra acsarkodó, robotoló, múltat felhánytorgató, vagy épp kínosan lenyelő családok, amiket úgy általában a nagyvilágban látni lehet. Nyilván nekik is megvannak a maguk bajai, problémái, hadd nem mondjam, issue-jai, de valahogy akkor is fantasztikus egység és szeretet áradt azokból az emberekből. Meg is ígértük nekik, hogy mindenképpen elmegyünk, és megnézzük az szülőföldjüket, annál is inkább, hogy sziget, és nem esik rajta a hó, illetve hogy hónapok óta reggeli gyanánt amúgy is fülöp-szigeteki banánon élek, mert az a legolcsóbb. (plusz attól lesz karom erős, szívem vidám:)
Nem tudom, hogy csak udvariasságból, vagy azért nem szóltak, mert ők is ugyannyira jól érezték magukat, mint mi, de végül sikerült fél 4ig ott dumálnunk az asztalnál. És a végén még ők mondták, hogy szeretnék, ha újra megtisztelnénk majd egyszer őket.
Aztán hárman lekísértek a parkolóba, és az egyik rokon, (a kínai kapcsolat - szupervicces figura volt), még volt olyan rendes, és haza is vitt minket (4 éves gyerek hátul ült velünk, még mindig ébren), pedig ők a szomszédban laktak. Hát, így esett a magyar-fülöp-szigeteki barátság kezdete, és így tágult egyet a világegyetemem.
Látjátok, megérte annyit dolgozni a világbékén.
