Ma Kuala Lumpur érintésével újhazánkba rövid látogatásra érkező barátaink figyelmességének és lelkesítő tegnapi beszámolójának hatására részt vettem életem első teniszversenyén. Már mint néző. Furcsa volt rádöbbeni, amikor ott ültem egy lelátón a tűző napon kezemben egy jó hideg legálisan vásárolt Heinekennel, hogy eddig ilyet még soha életemben nem tettem, pedig láttam már fűben nyulat is meg falon pókot. Talán két oka volt annak, hogy eddig nem fordult az elő velem, hogy miniszoknyában hangosan nyögő nőket néztem volna egészen közelről. Az egyik az, hogy nem olyan családból származom én. Azaz, hogy nem volt soha senki a környezetemben, aki a teniszre gerjedt volna, magamtól meg valahogy sose jutott eszembe, hogy elmenjek és órákig jobbról balra és balról jobbra ingassam a fejem. A másik, hogy én mindig aszittem, hogy ez ilyen sznob megmozdulás, mint mondjuk egy divatbemutató vagy egy kiállítás, ahol mindenki iszonyú hozzáértő arccal közlekedik le-föl, és mindent jobban tud a ruhatervezésről/festészetről/teniszről, mint azok, akik az ipart űzik, jelen esetben a teniszezők, akik lent a pályán izzadnak. De ma nagy szerencsém volt, és egy újabb előítélettől szabadulhattam meg, és egy újabb élménnyel lehetek gazdagabb.

Mivel nincs összehasonlítási alapom, nem tudom, máshol mi van, de itt egészen családias hangulatban zajlottak az események, semmi rongyrázás nem volt, semmi sznob okoskodás, szakértés, orrfelhúzás. (Illetve, de. A 8 óra alatt egyetlen egyszer ránk szólt valaki, hogy legyünk szívesek és ne pofázzunk. Természetesen egy francia nő volt. Nyilván az zavarta, hogy nem érette, amit mondunk, mert a mögöttünk ülök folymatosan üvöltöttek, csak ők angolul. Mi suttogtunk, mindegy, hagyjuk, fransziák...)

A közönség úgy amennyire meg tudtam állapítani inkább közép- és alsó középosztály volt, (leszámítva a VIP szektorban az öt bőrülést megtöltő helyi hosszú fehér ruhás - ahogy barátaink mondják: farsangi jelmezbe öltözött -, vélhetőleg milliárdos úriembert), rendes, kedves, családos illetve munkából érkező emberek, a világtérkép összes országából. De tényleg, az afriakai tanár/törzsfőnök kinézetű markáns karakterű embertől a magát modellnek képzelő japán csajig és a sörissza, láncdohányos, gyanúsan köhögő angol házvezetőnőig mindenféle ember volt. Legtöbben természtesen az indiaiak voltak, akik tök lelkesen és szimpatikus bájjal szurkoltak kedvencüknek ( a nevét már elfelejtettem.) Erről jut eszembe: több különbségre is felfigyeltem. Mármint a tenisz és a között a sportágak között lévő különbségekre, amelyeket eddig életemben láttam élőben. Az első mindjárt az, hogy a neveket egyszerűen képtelenség megjegyezni. 2 órán keresztül néztem az esti meccset, és abban a pillanatban, hogy vége lett, és levették a kiírást a kivetítőről, elfelejtettem a nevüket. Azt tudom, hogy a francia csaj keresztneve Amelie volt, mert azt könnyű megjegyezni, ugye, meg mert a fransziák fojton azt kiabálták, hogy Álé Ámelííí!, meg arra is emlékszem, hogy leszbikus, sőt talán még a barátnőjét is megismerném, pedig távol ült és baseball sapka volt rajta, és egy másik francia, Bertoli neve még rémlik, mert az olyan, mintha egy olasz focista vagy F1 versenyző lenne, de a többiek nevét egyszerűen képtelenség volt megjegyezni; olyan, mintha direkt teniszezéshez vették volna fel. Ha valaki mostantól úgy mutatkozik be, hogy Chivenyijecsenko, vagy Dukijevnonová, vagy Gurregenties, vagy Jienentez, tudni fogom, hogy teniszező. 

A másik nagy különbség a tenisz élő megfigyelése és például egy futballstadion között az, hogy míg a focistákat nem zavarja a koncentrálásban és a pipa kicentizésében az, hogy nyolcvanezer ember üvölt és locsolja sörrel egymást (igaz, az még régen volt, amikor még volt élet a Földön, nemcsak rendszabályok, törvények, előírások) addig a nehezen kimondható nevű sporttársakat óvják minden pisszenéstől, fényképezéstől, érzelemnyilvánítástól, tribünön járkálástól, stb. Értem én hogy koncentrálnak meg minden, de vajon a maratontávfutót vagy a tour de france-ost vagy az úszót nem zavarja az, hogy üvöltik a népek a fülébe, hogy fussál, tekerj, ússzál, Józsi!? Vagy a focistát, hogy lődd már be bazmeg! A teniszezők más kaszt? Mindegy, végül is azért jó, hogy vannak különbségek, mert így elmondhatom, hogy voltam teniszmeccsen, és nem az volt, hogy két csaj egy sárga labdát pattogtatott és közben meg gyakorlatilag focimeccs zajlott a lelátókon.

A másik nagy különbség az volt, a többi eddig általám látott sportághoz képest, hogy két meccs között nem mezt hanem számot cseréltem egy idegen magyar sráccal, továbbá és főleg pedig az, hogy itt volt ideje az embernek elmerülni a játékosokban. Merthogy csak ketten voltak, nem 22-en, vagy 12-en, 14-en, és nem összevissza szaladgáltak, hanem eléggé jól behatárolható pályán mozogtak. Meg lehetett figyelni minden rezdülésüket, lehetett tudni percre pontosan, hogy mikor fáradt el a játékos fejben vagy testben, mikor adta fel, mikor érezte úgy, hogy mégis meg lehet a meccs, és mikor gondolta azt, hogy de jó lenne már a szállodában lenni inkább és a bankszámlakivonatomat nézegetni. Szávay például idegesen kezdett, idegesen folytatta és már az elején feladta. Még sírt is, ami megdöbbentő volt, ilyet még nem láttam sportpályán. Illetve de, foci vb döntőn, győztestől és vesztesetől, meg hosszútávfutóktól a végén, meg olimpiai bajnokoktól a dobogón, de az ez esetekben ugye érthető. De 15 perccel kezdés után? Nem mondom, hogy nem sajnáltam, de inkább megdöbbentem. Pedig szorítottam neki, szurkoltam érte, szugeráltam, lélekben vele voltam, támogattam, szóval én megtettem mindent, ami tőlem tellett. Még beszélgetni se beszélgettem egy adott pillanatban vagy 10 percig - hátha. De sajna nem jött össze. Azért nem - és valszeg kívülről okoskodni mindig könnyebb - mert a tipikus magyar mentalitást hozta: ha nem megy a játék, ideges leszek, kiborulok, elkezdem a legyeket idegesen kergetni magam körül, mintha ők tehetnének mindenről, és lélekben feladom. Hány ilyet láttunk (magyar) focipályán? Amikor a 20. percben tudod, hogy a hátralévó 70 perc merő szenvedés lesz, mert az aranylábú gyerekek már legszívesebben most elbújnának az öltözőben. Nem ismerem őt, sosem láttam még játszani, nem akarom bántani, nem értek hozzá, de egy valami látszott: szét volt esve, és már az elején feladta.

Szóval, egyrészről fura élmény volt így elmerülni a játékosok lelkivilágában, ugyanakkor talán ez volt az egészben a legmegkapóbb. Olyan volt, mintha én játszottam volna, és én mentem volna végig azokon a fázisokon. Végtére is emberek ők is, értelemszerű, hogy emberi fázisokon mennek keresztül. Ennek az - elnézést - involválódottságnak köszönhetően Szávay meccsének végére már úgy éreztem, hogy simán le tudnék menni, és tudnék egyet játszani én is. Nem buta hőzöngésből mondom, hanem ennyire be tud szippantani a játék, annak ellenére, hogy ha kimész pisálni, 10 percet kell várni egy kordon előtt, mire visszaengednek 2 game között... Nehogy a papucscsoszogás megzavarja a szerválásban a kisasszonyt. Egyetlen egy dolog tartott csak vissza, hogy lemenjek és kivegyem valamelyikük kezéből az ütőt, az pedig az volt, hogy nem voltam benne biztos, hogy fel is tudnám emelni azt, mondjuk, 214szer egymás után, hogy szerváljak vele. Nem tudom, ezeknek a Dudieknyecuováknak miből van a válla, de hogy nem legális anyagból, az biztos. Amelie, meg korábban a másik francia csaj is olyanokat szervált - általában 160 km/h fölött - hogy nem akartam elhinni. A tévében egészen máshogy néz ki. A tévé eleve csak 50-60 centi, azt a távot nem tűnik akkora kunsztnak pontosan átütni. De itt élőben lenyűgöző volt ezt nézni. Kb. 130 fotót csináltam Schenkiejvenováékról szerválás közben. Az a beállás meg mozdulat, ahogy szerválnak, pont olyan magasztos, hősies és gyönyörű, mint az, ahogy Beckham szokott a labda mögé állni majd elrúgni azt.

Ezek után már sajnálom, hogy a férfiak meccseire, ahová Jogász is annyira szeretett volna elmenni, már egy darab jegy sincs, mert megnézném, hogy csinálják ezt a "nagyok". Ha addig egy sejk átutal egy kisebb pénzösszeget, és úgy alakul, ezek után kimegyünk még a csajok negyeddöntőire, ha egy nagyobbat, akkor a férfiakéra is, mert jegy ugye mindig van... A szakemberek itt is dolgoznak a stadion előtt. (Amúgy nagyon durva, hogy egy napra, azaz úgy kb 4-5 meccsre mindössze 2 rúgó a beugró. Jó, mondjuk egy szendics meg ezer...)

Ha pedig az idén már mégsem, akkor jövőre valszeg az elsők közt leszek nyitáskor a jegypénztárnál, mert igazából - legalábbis itt Dubaiban - teljesen szimpatikus és emberi időtöltésnek tűnik ez a tenisz dolog. Jól bele lehet feledkezni a jelenbe. Főleg, hogy a környezet is tök barátságos, a stadionban a pályán kívül körbe mindenhol éttermek, bárok, ír kocsma, stb.; a meccs alatt bent illetve utána kint lehet sörözni/borozni/akármizni a kivilágított pálmafák árnyékában (érdekes jelenség, hogy pl. az egyik szponzor egy ausztrál bortermelő...), ráadásul a szabad, nyilvános levegőn. Amiről eddig még csak álmodni sem mertem...

Ezek után a világbékét megálmodni már gyerekjáték lesz.