A héten, vagyis nem, a múlt héten - egyre gyorsabban múlnak a napok most már itt is - elmentem orvosi vizsgálatra a rezidens vízum megszerzése okán. (Ja, ezért nem írtam eddig, mert sűrűsödnek az események, a programok, a teendők, az intézni valók, a megolvasandó, lefordítandó betűk, a visszahívandó emberek, a megvásárolandó tárgyak a majdani tevékenységemhez, stb., stb., szal, türelem.) Elméletileg vérvétel és tüdőröntgen lett volna a program, erre a következő történt. Kiszálltam a taxiból és bementem a kórház főbejáratán, vagyis egy bejáraton, ami főbejáratnak tűnt. Recepció no, elindultam hát egynesen előre, mindig az a legjobb irány alapon. Egy idő után szembe jött egy épület (oldalt is volt sok, de egyik se tűnt úgy, hogy nekem oda kéne bemennem) majd végre találtam néhány kiírást. Admisztráció balra - mutatta a nyíl. Elindultam balra. Egy idő után : admisztráció jobbra - mutatta egy másik nyíl, elindultam visszafelé, adminisztráció elméleti helyén laboratórium. Visszamentem kicsit, és találomra odaléptem egy csapat ott várakozó emberhez. A lehető legegyszerűbb módon igyekeztem feltenni a kérdést: mediköl tesztsz for víza, ju nó? Egy vélhetőleg pakisztáni fiatalember készségesen beszélni kezdett hozzám, furcsa szavakat pakolt egymás után, még furcsább sorrendben, mutogatott, majd mondta: kám. És elindult. Gondoltam, rendes, és megmutatja, hová kell mennem. Elindultam utána. Kiementünk a kórházból, majd át az úttesten. Mondom, ver jú góing? - Tájping, tájping - válaszolta. Itt az gyakorlat néha, hogy mindent kétszer mondanak el, hátha úgy jobban megérted, hogy mi is történik veled. Mintegy 1 szóval 2szer összefoglalják a dolgot. Átmentünk az úton, be egy kis sikátorszerűségbe két épület közé, ahol a kis utca végében valóban ki volt írva, hogy: Typing. Lehet, hogy gépírásból is vizsgázni kell a vízumért? Bementem vele, hadarni kezdett valamit az ott ülő helyinek tűnő alkalmazottnak, aki egy idő után felnézett rám, elkérte az irataimat, babrált valamit, majd megkérdezte, hogy gyorsan szeretném-e az eljárást, vagy lassan? Mondom , mi a különbség? Ha, gyorsan, az 300 egység, az eredmény 3 nap alatt megvan, és nem kell sorban állni a vérvételnél, ha lassan az pedig 240, az eredmény 10 nap alatt van meg, sorba kell állni, a sor pedig általában nagy. Mondom, akkor legyen 300, és közben arra gondoltam, hogy lehet, hogy megint palimadár vagyok egy idegen ország idegen hivatalában és hivatalrendszerének sűrűjében, ahol az angolt egy olyan dialektusban adják elő, amit csak ők maguk értenek, vagy ők sem. De közben bíztam a gondviselésben. Ahogy eddig a teniszhez sem, a rulettezéshez sem értek, de annyit tudok, hogy ha az ember a feketére tesz, 50% esélye van hogy nyer. Gondoltam, bevállalom. Mi bajom lehet? Max az lesz, hogy 10 nap úlva lesz kész, de akkor sincs semmi, mert már kezdek edződni, egyre nehezebben lehet kihozni a sodromból, egyre kevesebb meglepetést tudnak szerezni. (3 hét alatt sikerült elintéznem azt, hogy lehessen tévét nézni, ha már előfizettünk rá. 8 telefon, 2 ímél, 2 személyes szóbeli kérés, és 3 x 2 ember szíveslátása 3 különböző időpontban, és máris van nézhető adás a tévében. Ja, és miután megcsinálták, egy héttel később, azaz ma, felhívott egy nő, hogy hallja nem jó a vétel, miben segíthet?...:)) ) Szóval, feltettem a 300 dirhamot a feketére, kaptam róla egy papírt (nem gépelve, kézzel írva), és újdonsült idegenvezetőm máris újra felszólított: kám. Utcára ki, úton át, kórház meg- és kikerül, úton megint át, sarkon be, kis szűk lépcsőn fel, és már ott is voltunk egy rendelőszerűségben, ahol úgy 12 bevándorlókollega várakozott. Emberem elvegyült köztük, én álltam és vártam, hisz se veszteni valóm, se fogalmam nem volt arról, hogy mi mást is tehetnék. Pár perc után nyílt az ajtó, emberem intett, hogy adjam oda a doki kinézetű egyénnek a papírt. Odaadtam, és tényleg, egyből mondta, hogy fáradjak be. (Persze nem ezekkel a szavakkal, pusztán csak nyitva hagyta az ajtót maga mögött, mintegy nemzetközileg is dekódolható finomutalásféleképpen. Leültem egy szobában, ahol csak egy asztal volt, azon papírok, egy tű meg egy kis fiola. (Talán egy szekrény még.) Meg egy asszisztens nő, aki egyből megragadta a karomat, megkereste a vénámat, letörölte, aztán már szúrta is a tűt, vér jött ki, ment bele a fiolába, azannya, mondom, tényleg vérvételen vagyok. Szótlanul ültünk, vártuk, hogy jöjjön a vér ki, bele az üvegbe, közben ők néztek rám, mintha a marsról jöttem volna, aztán fiola megtelt, mondták tenkjú, mondtam tenkjú, majd kérdeztem, hogy, mi a következő lépés. Ezt nem érették. Kérdezem: X-Ray? Néznek. Mutatom neki a szép mellkasom, köhögök, mintha most mutasd meget játszanánk, néznek mosolyognak: no need. Nézd, már, mondom, ránézrésre megállapítja, hogy minden rendben a tüdőmmel? ez tök megnyugtató. Kérdés, hogy az is megynugatató lesz-e, mikor két hét papírtologatás után mégiscsak visszaküldenek majd röntgenre. (De ezt a lehetőséget most törlöm is azonnal.) Szóval, kijöttem, emberemmel elindultam lefele, és kérdeztem tőle is, hogy hová kell mennünk most? Mondta hogy : no, no. Ebből mindjárt gondoltam, hogy nem érti amit kérdezek. Feltettem neki is egyszerűbben. X-Ray? Néz, mosolyog (amikor nem tudják, miről beszélsz, néznek, kedvesen mosolyognak, és várják, hátha elmúlik a kérdésed. Kvázi mintha egy perc nem válaszolás után megoldódna az ügy.) AZtán nagy nehezen megértette velem ő is, hogy "no need" további vizsgálatokra. Ennek egyrészt örültem, másrészt nem voltam benne biztos, hogy így van, de úgy gondoltam, hogy 50% esély épp elég. Adtam neki egy kis pénzt, kezet ráztunk, elköszöntünk. Megnéztem a telefonom, 16 perc alatt elintéztem az egészet, úgy, hogy a folyamatnak egyetlen fázisát sem értettem. Valahogy így mentem át anno a matek érettségin is, csak az több ideig tartott.

Ma visszamentem a leletért. vagy mi, igazolásért. Kiszálltam a taxiból, a többiek bent maradtak. Előtte mondtam neki, hogy a kórháznál álljunk meg, utána megyünk egy bevásárló központhoz, aztán a teniszpályához. Bementem a Typing feliratú hivatalba, 1 perc alatt megkaptam a leletem, vagy mit, majd visszamentem oda, ahol kiszálltam a taxiból, és a kocsinak hült helye sem volt. Hirtelen belém villant, hogy a csávó biztos azt hitte, hogy a többiek mennek tovább a plázához nélkülem. És valószínűleg ez is történt, csak az volt a szerencse, hogy a többiek időben észbe kaptak és mondták neki, hogy ne olyan hevesen. AZtán megtaláltuk egymást egy másik sarkon, beültem és megnéztem a papírt. A nagy része arabul, angolul csak annyi: medically fit for residency. Hurrá - gondoltam magamban, és közben eszembe jutott, hogy Linda hallotta valahol: állítólag minden századik levett vért vizsgálják csak meg... A többi ezek szerint csak színjáték. Így a 300 dirhamért abban nem lehetek biztos, hogy a vérem okés-e, de legalább egy lépéssel közelebb kerültem a megoldáshoz. És azt is megtanultam, hogy alkalomadtán nyugodtan meg lehet bízni idegenekben is, különben még mindig ott bóklásznék a kórházban a jobbra nyíl, balra nyíl között.

És akkor hogy dolgoznék például a világbékén?