Szeretnék elnézést kérni a magam és mindazok nevében, akik azt gondolják, hogy a franciák beképzelt, pökhendi, arrogáns, felsőbbrendű népség attól a kék ruhás francia hölgytől, akiről szarkasztikus megjegyzéseket tettem a teniszversenyről szóló cikkben, vagy miben, bejegyzésben. Nem sokkal később ugyanis rájöttem, hogy egy nagyon fontos tanítás volt abban, hogy ránk szólt, hogy ne beszélgessünk. Nevezetesen az, hogy az ember lehetőleg akkor nyissa ki a száját, amikor annak ott van a helye és ideje. Ezt most nem kívánom bővebben kifejteni, de ha egy teniszstadionban valami fura tradíció okán az a közmegegyezés, hogy nem illik meccs közben beszélgetni, akkor a legjobb talán ezt respektálni. Vagy hazamenni a francba. Ez a kis minibölcsesség is jól jöhet még bármikor az életben. Főleg errefelé, ahol legtöbbször fogalmam sincs kivel beszélek, mi a vallása, mi a világnézete, mi a lövése, mi a baja, mire ugrik, mire nem, bal kézzel eszik-e vagy jobbal, illik-e kezet fogni vele vagy sem, egyáltalán rá szabad-e nézni, délután 4 óra 22-kor, vagy esetleg csak naplemente után, szóval, azt hiszem, hogy (többek között) eljött annak is az ideje, hogy megtanuljam, mikor jó hallgatni. Ami eleve arany ugye. (Le is megyek minnyá ide a bankba, megkérdem, mennyiér váltják be. "Csókolom, mennyit adnak azért, ha leülök ide, és egy órát hallgatok?") Úgyhogy, ha legközelebb teniszmeccsen leszek, ezt is gyakorloni fogom, és máris okosabbnak, ügyesebbnek, toleránsabbnak, jól neveltebbnek és helyénvalóbbnak fogom magam érezni még annál is amilyen eleve vagyok:)
Nem beszélve arról, hogy így egy lépéssel megint közelebb kerülünk a világbékéhez.
