A minap este lementünk a tengerparta bicklizni, illetve L görkörizni, és odamentünk a büféhez vízért. Nagy lendülettel tartottam a kis kockaépülehez, az ablak zárva. Már épp bedörömböltem volna, mikor látom, hogy a chipses zacskók és koka kólás dobozok között a két négyzetméteres büfé közepén ott áll egy középkorú férfi és imádkozik. Annyira megijedtem attól, hogy majdnem megzavartam, hogy hátra hőköltem, és meg is fordultam gyorsan. Aztán körbe néztem, hogy nem néz-e valaki hülyének, mit táncolok ott a büfé előtt előre-hátra, meg azért is, hogy nem látja-e senki, ha visszafordulok, és még egyszer megnézem magamnak az embert. Nem is annyira kíváncsiságból, mint inkább kíváncsiságból:) Ritkán láttam eddig ugyanis élőben imádkozó embereket. Legalábbbis ilyen körülmények között nem. És főleg: nem ilyen átéléssel. Mert az ember olyan átéléssel imádkozott, hogy szinte érezhető volt az energia meg a jelenléte kint a büfé előtt is. Megható volt, és olyan esszenciálisan emberi. Még ugyan elviccelődtem a L-lel azon, hogy ilyenkor ki kéne írni, hogy "Imádság miatt zárva", de ezt csak megszokásból tettem, nem azért, mert bármi vicces lett volna a jelenetben, vagy nem azért, mert nem volt rám ez a jelenet nagy hatással. Nem tudom, miért, de nagyon megragadt bennem az a kép. Olyan igazi volt. Olyan... nem is tudom... tényleg nem tudom... ha azt írom, filmszerűen valóságos, az nem adja vissza. Megkapó. Emberi.
Talán, mert épp a világbékért is imádkozott?
