Live in Dubai

na, az van, ha nem írok, nem válaszoltok,  mos má tom. a földön fekve írok, rövid leszek. a cafén a live seedset hallgatom... a tupelo szól, megrohant néhány emlék, és eszembe jutott egy sor ember, arról meg még egy sor, és arról meg az, hogy fura hogy eljöttem otthonról, mer most még inkább látom menniyre nincs ideje egymásra az embereknek. s ez nem korral jár, kortüntet, népbetegség, járvány. az agyat támadja meg és elhiteti vele, hogy "neked nincs időd semmire". két hete lassan hál istennek itt van a családom, azóta nem írtam, mer kicsit mozgalmasak voltak a napok, s azóta összesen 2 levelet kaptam otthonról. ezek után még inkább örülök h eljöttem. esküszöm nem rohadtköcsögségből, de az jutott eszembe, miközben cave szólt a fejemben és feküdtem a hideg kövön (tegnap leéégtem kicsit a napon) hogy végül is ez így van rendjén, illetve nem, rendjén nincs,  hanem hogy csak eccerűen ez van, és amúgy meg tulajdonképpen otthon is mindenki egyedül van, csak ott azt hiszi h nem, mer ott többen vannak egyedül körülötte. itt meg csak én vagyok egyedül egyedül a nap nagy részében, és tök jól vagyok és még csak nem is az emlékeimből élek, hanem magamból. és ha nem írtok, kis buzik, nem válaszolok én se. :)))) sok kis mosolygós jel, nehogy félre értsétek. Magyarul, ha ennyi időnk van egymásra,  nem tök mindegy hogy hol vagyok? Akár lehetek dubaiban is, és itt nem érhetek rá, vagy timbuktuban, a horn-fokon. ja ott ne azér:)))... Jack the ripper. ez szól a kis gyönyörű barnára sült fülemben, némán rúgkapálok, nagyi, gyermek, feleség itt alszik a szobában, még szerencse hogy nem írógépen kell írnom.

One more man gone. Van amikor minden arról szól, amiről éppen szó van. Asszem mostanra fogtam fel nagyjából, h eljöttem otthonról. hogy milyen kurva fura. még nem értem, csak érzem. egész életemben erről álmodtam, most itt van, és olyan, mintha mindig itt lettem volna. már nem itt, hanem valahol máshol mint otthon. a tengerparton. már megismernek a kocsmában,  a boltban, a fényképésznél, a benzinkútnál, a vízumirodában, pár étteremben szerteszét a városban, a Nap tudja, milyen szögben süssön rám, a pálmafák meghajolnak, ha elhaladok mellettük bringával, csak egyetlen kérdés van: ha én itthon vagyok, ti hol vagytok?? ti hol voltatok eddig, hol vagytok most? mér nem velem? se testben, se lélekben, se szóban, se betűben virtuálban... hol vagytok? benne a szupervákumban? egyszerre vagyok veletek és nélkületek és ti ezt nem érthetitek, mert nektek ott van az ismerős vákum és az ismerős többi vákumhaver. gyertek kia vákumból bazeg, mer annyira jó a dobozon kívül. néha persze engem is beszippant, de nem hagyom, mer unom. unom a vákumot a mókuskerékvákumot, a nem érek rá a haveromnak írni három hónap alatt egy sort sem vákumot. a paravákumot... parázok még oykor olykor, de aztán gyorsan kimegyek a napra, leégek és így elterelem a figyelmem

nem tom mér ezt írom, mér írom ezt... nem szemrehányás, esküszöm. már a múltkor is elkezdtem egy ilyen levelet, egy ilyen fejből ki, gépbe be levelet,  aminek nem volt se füle se farka, de azt kitöröltem, mer asszem a végén én se értettem volna. ti értitek amit most írok? gyertek le a játszótérre, ki az utcára, le a kocsmába, szálljatok ki a mókuskerékből, menjetek el egy új helyre, egy lepattant helyre, egy néma helyre, egy zajos helyre, egy ismeretlen helyre, egy ismeretlen rovátkába, csapásra, töröljétek ki a seggeteket bal kézzel, igyatok fehér kávét, borotválkozzatok két kézzel, csak vmi legyen má, írjon má vki egy sort, hogy képzeld ecsém az történt hogy ma befordultam egy sarkon és szembe jött egy kék pincsi és tök jó kedvem lett tőle, és gondoltam megírom neked vagy valami. nem azér mer nem tok enélkül élni hanem mer szeretlek titeket és nem akarom hogy ti sarkon álló pincsikről szóló beszámolók nélkül éljetek. vagy csak szimplán szartok rám? az is oké, mer akkor abbahagyom ezt a nagyképű dumát, és a helyemre megyek.

na akkor most leírom a lényeget: szeretlek titeket, a világbékét is, és szeretném, ha tudnám  mi van veletek. vagy ha ti tudnátok. nem, már megint letértem a lényegről. szal, azt szeretném tudni hog ymi van? vagy ez nem tőletek függ?                      ha ez most egy könyv lenne, innen nem nagyon lehetne tovább folytatni:) mer az írónak nincs elképzelése arról, mit írjon. illetve van, csak túl sok minden jön ecerree és nem sikerül neki ezt megfelelően - szakszóval -  csennölingelni.

egy sor kimarad

2 hete elindultam bringával először a városba (Ill a város egyik régi részébe, Bur Dubaiba. Alacsony házak, por, kosz, élet, sürgés, munkások, középirodisták, helyiek, indiaiak, pakisztániak, bangladeshiek, guggolva szemlélődők, terjengő currys hú szag, forró beton, bátrabb turisták) és eltévedtem. Annyira jó volt, fogalmam se volt hol vagyok, honnan jönnek az autók, merre van a jobbra meg a balra, sütött a nap, izzadtam, kattogott az agyam, hol lehetek, hol lehet az ahová megyek, aztán betévedtem egy élő travel channel adásba, egy arab piacra. asse tuttam hol vagyok, se szó szerint, se átvitt értelemben. annyira jó volt. egy élő képeslap, amiben egész testtel gázoltam. élveztem. tudtam h előbb utóbb kilyukadok vhol, hogy vmi lesz, és addig felfedeztem a környék macskáit, moszkjait, áruhordóit, biciklistáit, a helyi astoria hotelt (nagyon szép, majd adok róla képet nemsoká) és kanyarogtam ide oda, és doorst énekeltem hangosan, és közben átfutott az agyamon, milyen jó lenne ha vmelyikőtök itt lenne velem eltévedve, mert megosztottam volna szívesen ezt az élményt. aztán arra gondoltam leírom, aztán eszembe jutott, ha ezt le tudnám írni, le tudnám írni milyen íze van pl. a nyers békának. Nyilván nyers béka íze. Na akkor úgy éreztem magam, mint aki életében először eltéved Bur Dubaiban....

vége a nick cave nek, újra a kopácsolás hallatszik. zene füleimnek. musica romantica. az új városi romantika. az új otthon hangjai. a már ismerős zaj. mint még nemrég a 61es villamos, vagy korábban a hév, és a repülök ferihegyen. most flexelés, betonillesztés, kalapácsolás, fúrás. ha megszokod, olyan mintha otthon lennél. illetve itthon. wherever I lay my head is home. épülnek az épületek vég nélkül, az építők építenek, mozgásban az erő, le a minimálbérrel, éljenek a milliárdosok. a határ a csillagos ég volt, itt már azt is lehozták, azóta senki se találja. már  a határokat. az enyém a fejemben van, minden nap tágítom. különben egy helyben rohangálnék. az meg hosszútávon fárasztó. ezér nem járok konditermebe futni pl. rövidtávon meg uncsi, és beforduláshoz vezet. ha akarnám, honvágyam lenne bármikor. de minek? a hon ott van, ahol az ott hon. Rollins azt írta, hogy ha egyszer elmész otthonról, az otthon onnantól idézőjelbe kerül. én most úgy érzem, az otthon idebent van. minden, amit magammal hoztam itt bent, ami pakolódik rá, ami egyfolyamatában én vagyok, az az otthonom. érzett már valaki honvágyat maga iránt? sosem hagytam még el az otthonom úgy, hogy nem tudtam, mi lesz és mikor. legalább nagyjából. olyan, mint kint lebegni a tengeren egy mentőcsónakban. asszem. lebegsz, tudod, hogy majd vmi lesz, de addig is ott az ég a nap a víz, a lent meg a fönt, az előre meg a hátra társnak - meg a cápák, hogy izgalom is legyen. szerencsére itt a negyediken nincsenek cápák, szóval még jobb a helyzet. szokatlanul jó. jó és szokatlan. magányos és univerzális. mint bruce willis. igen, leülök reggel a wc-re, ti ott vagytok, én itt, belenézek a tükörbe, sármosan mosolygok, és tudom, hogy valami lesz.  mer én vagyok bruce willis, szal még jó, hogy.

például meleg. reggel már 28 fok van, mikor kilépsz az erkélyre arcon vág  a hőség, nappal bőven 30 fölött. napon már csak 8 pluszos faktorral ér lenni. (kényes bőrűeknek 40). én nem használom, (csak a kókuszolaj!), le is égtem. durván meleg volt, na. pedig egy hónapja készülök erre a teljes napra  a tengerparton. napi-két napi egy óra. augusztusban a balatonon délben fázni fogok, az tuti. és fehér már nem leszek egy ideig. éljen a D vitamin. süljenek  a fehérfiúk a napon, égjen a zsír, süljön ki a maradék stressz. tudom, hogy júliusban sikítani fogok az 50 fokban, de most élvezem.

ha lenne itt helyi ital, lecserélném a gintonikot csak hogy váltsak, hogy érezzem a különbséget, de nincs. marad a heineken, a gintonik illetve a gyömbéres-citromos tea. (mer  ez új.)meg a hideg kövön fekvés leégett háttal, mer úgy jó merengeni 

na mos meg megszólalt a mattafix új lemezének első száma, erre szoktam itt bringázni az urbánusban, jó a szövege, nekem írták ide, nekem szól mindenről + rólatok, hangosan szoktam kiabálni, miközben kelek át a nyolcsávos úton. And my friends are so far away and I wonder if they're ok and I wonder if the times are changed and I thought that I saw your face... hogy kapjátok be!!:))) ha nem írtok, nem válaszolok és még énekelni sem fogok rólatok a buszmegállóban várakozó fülöpszigeteki bevándorlókollegáknak

Üljetek fel a mittomén 67es buszra otthon, tévedjetek el, aztán írjatok,  mit láttatok. vagy üljetek fel egy gépre , kimegyünk a sivatagba és eltévedünk. viszünk kokakólát, beváltjuk vízre. vagy akármi. csak mer szeretlek titeket, székely deszkások.

mos meg, zolikám, ha olvasod, grooverider szól, rainbows of colour... most már több mint 10 éves lemez , belegondolni is rossz. közben az öreg meg itt ül, és az ügyvédje nem fellebbezett. mi van??? 4 év... odamegyek, benyomom a t. bíróságnak a mysteries of funkot és sírva nyitják a zárat. persze tom, hülye volt, de végül is nem egy négy éves kislányt húzott végig  a sheik zayed roadon vonohorogon...

mennyivel eccerűbb lenne ha lefénymásolhatnám a fejemet és szétküldhetném vagy könyve rendezhetném.

na, minnyá pirkad, mer egy kézzel fekve lassú gépelni

Lehet h ma nem kerültünk közelebb a világbékéhez, de remélem nem is távolodtunk tőle.  

Csak hogy megnyugtassak mindenkit, gondoltam gyorsan megosztom veletek azt, hogy óriási léptekkel haladok afelé, hogy Dubai úgy működjön, ahogy én szeretném. Ma ugyanis megtörtént a csoda, pedig még nem is vagyok itt három hónapja: egy taxi SÁVOT VÁLTOTT, hogy felvegyem engem. Na most aki járt már itt, vagy a kollegák, akik itt élnek tudják, hogy ilyen gyakorlatlag nem történik az emberrel. Sőt, miután beültem (asszem) még köszönt is. Nyilván látta rajtam, hogy nem olyan csávó vagyok, aki kiszáll a taxiból, hazamegy, aztán megírja őket blogon, hogy milyen bunkók. Látta rajtam az elkötelezettséget, hogy én márpedig szeretnék taxiba szállni, és a kitartó toleráns hozzájuk állást. További háttérinformáció a nem itt élőknek, a csoda megértéséhez: amellett, hogy... na, hogy is mondjam, melyik szóval "előfordulgat", "megesik", hogy nem köszönnek, amellett SOHA, vagy inkább soha plusz egyszer szállnak ki például segíteni pakolni. Eddig kb. 5ször voltunk az IKEÁban és mind az ötszor a fél áruházat kitoltuk a taxi droszthoz, és még egyszer sem fordult elő, hogy kiszálltak volna segíteni. Az viszont igen gyakran megesik, hogy beülsz, megmondod, hová mész és azt mondja, oda nem visz el. De nem azért, amiért New Yorkban, mondjuk, hogy mert fél arra a környékre menni, hanem nem tudni miért. Pontosabban azért, mert: nem.

Ja és az is igen gyakran megtörténget, (mondjuk 5ből 4,75ször), hogy hívsz egyet, mondják, oké, és fél óra múlva rájössz: pont olyan, mintha nem is hívtál volna. A taxidiszpécserek itt rájöttek arra, hogyan lehet meg nem történtté tenni a dolgokat...

Ezek után az, hogy ma sáv váltással érkezett meg elém az autó, mondom, csodának számít. Legalább akkorának, mint egy égő csipkebokor, amit Woody Allen szeretett volna látni valamelyik filmjében. Aztán az, hogy hazafelé pedig még egyetlen egy percet sem kellett várnom csütörtök - azaz a hétvége kezdetének - estéjén, hanem kijöttem az étteremből, (nagyon finom indiai vajas csirkét ettem, a gurmanoknak mondom) és épp megállt előttem egy bérautó, az már nem is tudom, maga a dupla csoda. Vagyis mindjárt tripla: 1. csütörtök este, 2. megállt, 3. elvitt. Ez olyan, mint amikor khm... Las Vegasban az utolsó, minden mindegy alapon bedobott egydollárosodra a félkarú rablón elsőre bejön a három 7es. (Ugye Jogász?:) ) Kár, hogy itt nincs kaszinó, mert ma tuti bemennék egybe...

De nem baj, ne legyünk telhetetlenek, ma kétszer egy percre így is belém költözött a világbéke.

Szeretnék elnézést kérni a magam és mindazok nevében, akik azt gondolják, hogy a franciák beképzelt, pökhendi, arrogáns, felsőbbrendű népség attól a kék ruhás francia hölgytől, akiről szarkasztikus megjegyzéseket tettem a teniszversenyről szóló cikkben, vagy miben, bejegyzésben. Nem sokkal később ugyanis rájöttem, hogy egy nagyon fontos tanítás volt abban, hogy ránk szólt, hogy ne beszélgessünk. Nevezetesen az, hogy az ember lehetőleg akkor nyissa ki a száját, amikor annak ott van a helye és ideje. Ezt most nem kívánom bővebben kifejteni, de ha egy teniszstadionban valami fura tradíció okán az a közmegegyezés, hogy nem illik meccs közben beszélgetni, akkor a legjobb talán ezt respektálni. Vagy hazamenni a francba. Ez a kis minibölcsesség is jól jöhet még bármikor az életben. Főleg errefelé, ahol legtöbbször fogalmam sincs kivel beszélek, mi a vallása, mi a világnézete, mi a lövése, mi a baja, mire ugrik, mire nem, bal kézzel eszik-e vagy jobbal, illik-e kezet fogni vele vagy sem, egyáltalán rá szabad-e nézni, délután 4 óra 22-kor, vagy esetleg csak naplemente után, szóval, azt hiszem, hogy (többek között) eljött annak is az ideje, hogy megtanuljam, mikor jó hallgatni. Ami eleve arany ugye. (Le is megyek minnyá ide a bankba, megkérdem, mennyiér váltják be. "Csókolom, mennyit adnak azért, ha leülök ide, és egy órát hallgatok?") Úgyhogy, ha legközelebb teniszmeccsen leszek, ezt is gyakorloni fogom, és máris okosabbnak, ügyesebbnek, toleránsabbnak, jól neveltebbnek és helyénvalóbbnak fogom magam érezni még annál is amilyen eleve vagyok:)

Nem beszélve arról, hogy így egy lépéssel megint közelebb kerülünk a világbékéhez.

A héten, vagyis nem, a múlt héten - egyre gyorsabban múlnak a napok most már itt is - elmentem orvosi vizsgálatra a rezidens vízum megszerzése okán. (Ja, ezért nem írtam eddig, mert sűrűsödnek az események, a programok, a teendők, az intézni valók, a megolvasandó, lefordítandó betűk, a visszahívandó emberek, a megvásárolandó tárgyak a majdani tevékenységemhez, stb., stb., szal, türelem.) Elméletileg vérvétel és tüdőröntgen lett volna a program, erre a következő történt. Kiszálltam a taxiból és bementem a kórház főbejáratán, vagyis egy bejáraton, ami főbejáratnak tűnt. Recepció no, elindultam hát egynesen előre, mindig az a legjobb irány alapon. Egy idő után szembe jött egy épület (oldalt is volt sok, de egyik se tűnt úgy, hogy nekem oda kéne bemennem) majd végre találtam néhány kiírást. Admisztráció balra - mutatta a nyíl. Elindultam balra. Egy idő után : admisztráció jobbra - mutatta egy másik nyíl, elindultam visszafelé, adminisztráció elméleti helyén laboratórium. Visszamentem kicsit, és találomra odaléptem egy csapat ott várakozó emberhez. A lehető legegyszerűbb módon igyekeztem feltenni a kérdést: mediköl tesztsz for víza, ju nó? Egy vélhetőleg pakisztáni fiatalember készségesen beszélni kezdett hozzám, furcsa szavakat pakolt egymás után, még furcsább sorrendben, mutogatott, majd mondta: kám. És elindult. Gondoltam, rendes, és megmutatja, hová kell mennem. Elindultam utána. Kiementünk a kórházból, majd át az úttesten. Mondom, ver jú góing? - Tájping, tájping - válaszolta. Itt az gyakorlat néha, hogy mindent kétszer mondanak el, hátha úgy jobban megérted, hogy mi is történik veled. Mintegy 1 szóval 2szer összefoglalják a dolgot. Átmentünk az úton, be egy kis sikátorszerűségbe két épület közé, ahol a kis utca végében valóban ki volt írva, hogy: Typing. Lehet, hogy gépírásból is vizsgázni kell a vízumért? Bementem vele, hadarni kezdett valamit az ott ülő helyinek tűnő alkalmazottnak, aki egy idő után felnézett rám, elkérte az irataimat, babrált valamit, majd megkérdezte, hogy gyorsan szeretném-e az eljárást, vagy lassan? Mondom , mi a különbség? Ha, gyorsan, az 300 egység, az eredmény 3 nap alatt megvan, és nem kell sorban állni a vérvételnél, ha lassan az pedig 240, az eredmény 10 nap alatt van meg, sorba kell állni, a sor pedig általában nagy. Mondom, akkor legyen 300, és közben arra gondoltam, hogy lehet, hogy megint palimadár vagyok egy idegen ország idegen hivatalában és hivatalrendszerének sűrűjében, ahol az angolt egy olyan dialektusban adják elő, amit csak ők maguk értenek, vagy ők sem. De közben bíztam a gondviselésben. Ahogy eddig a teniszhez sem, a rulettezéshez sem értek, de annyit tudok, hogy ha az ember a feketére tesz, 50% esélye van hogy nyer. Gondoltam, bevállalom. Mi bajom lehet? Max az lesz, hogy 10 nap úlva lesz kész, de akkor sincs semmi, mert már kezdek edződni, egyre nehezebben lehet kihozni a sodromból, egyre kevesebb meglepetést tudnak szerezni. (3 hét alatt sikerült elintéznem azt, hogy lehessen tévét nézni, ha már előfizettünk rá. 8 telefon, 2 ímél, 2 személyes szóbeli kérés, és 3 x 2 ember szíveslátása 3 különböző időpontban, és máris van nézhető adás a tévében. Ja, és miután megcsinálták, egy héttel később, azaz ma, felhívott egy nő, hogy hallja nem jó a vétel, miben segíthet?...:)) ) Szóval, feltettem a 300 dirhamot a feketére, kaptam róla egy papírt (nem gépelve, kézzel írva), és újdonsült idegenvezetőm máris újra felszólított: kám. Utcára ki, úton át, kórház meg- és kikerül, úton megint át, sarkon be, kis szűk lépcsőn fel, és már ott is voltunk egy rendelőszerűségben, ahol úgy 12 bevándorlókollega várakozott. Emberem elvegyült köztük, én álltam és vártam, hisz se veszteni valóm, se fogalmam nem volt arról, hogy mi mást is tehetnék. Pár perc után nyílt az ajtó, emberem intett, hogy adjam oda a doki kinézetű egyénnek a papírt. Odaadtam, és tényleg, egyből mondta, hogy fáradjak be. (Persze nem ezekkel a szavakkal, pusztán csak nyitva hagyta az ajtót maga mögött, mintegy nemzetközileg is dekódolható finomutalásféleképpen. Leültem egy szobában, ahol csak egy asztal volt, azon papírok, egy tű meg egy kis fiola. (Talán egy szekrény még.) Meg egy asszisztens nő, aki egyből megragadta a karomat, megkereste a vénámat, letörölte, aztán már szúrta is a tűt, vér jött ki, ment bele a fiolába, azannya, mondom, tényleg vérvételen vagyok. Szótlanul ültünk, vártuk, hogy jöjjön a vér ki, bele az üvegbe, közben ők néztek rám, mintha a marsról jöttem volna, aztán fiola megtelt, mondták tenkjú, mondtam tenkjú, majd kérdeztem, hogy, mi a következő lépés. Ezt nem érették. Kérdezem: X-Ray? Néznek. Mutatom neki a szép mellkasom, köhögök, mintha most mutasd meget játszanánk, néznek mosolyognak: no need. Nézd, már, mondom, ránézrésre megállapítja, hogy minden rendben a tüdőmmel? ez tök megnyugtató. Kérdés, hogy az is megynugatató lesz-e, mikor két hét papírtologatás után mégiscsak visszaküldenek majd röntgenre. (De ezt a lehetőséget most törlöm is azonnal.) Szóval, kijöttem, emberemmel elindultam lefele, és kérdeztem tőle is, hogy hová kell mennünk most? Mondta hogy : no, no. Ebből mindjárt gondoltam, hogy nem érti amit kérdezek. Feltettem neki is egyszerűbben. X-Ray? Néz, mosolyog (amikor nem tudják, miről beszélsz, néznek, kedvesen mosolyognak, és várják, hátha elmúlik a kérdésed. Kvázi mintha egy perc nem válaszolás után megoldódna az ügy.) AZtán nagy nehezen megértette velem ő is, hogy "no need" további vizsgálatokra. Ennek egyrészt örültem, másrészt nem voltam benne biztos, hogy így van, de úgy gondoltam, hogy 50% esély épp elég. Adtam neki egy kis pénzt, kezet ráztunk, elköszöntünk. Megnéztem a telefonom, 16 perc alatt elintéztem az egészet, úgy, hogy a folyamatnak egyetlen fázisát sem értettem. Valahogy így mentem át anno a matek érettségin is, csak az több ideig tartott.

Ma visszamentem a leletért. vagy mi, igazolásért. Kiszálltam a taxiból, a többiek bent maradtak. Előtte mondtam neki, hogy a kórháznál álljunk meg, utána megyünk egy bevásárló központhoz, aztán a teniszpályához. Bementem a Typing feliratú hivatalba, 1 perc alatt megkaptam a leletem, vagy mit, majd visszamentem oda, ahol kiszálltam a taxiból, és a kocsinak hült helye sem volt. Hirtelen belém villant, hogy a csávó biztos azt hitte, hogy a többiek mennek tovább a plázához nélkülem. És valószínűleg ez is történt, csak az volt a szerencse, hogy a többiek időben észbe kaptak és mondták neki, hogy ne olyan hevesen. AZtán megtaláltuk egymást egy másik sarkon, beültem és megnéztem a papírt. A nagy része arabul, angolul csak annyi: medically fit for residency. Hurrá - gondoltam magamban, és közben eszembe jutott, hogy Linda hallotta valahol: állítólag minden századik levett vért vizsgálják csak meg... A többi ezek szerint csak színjáték. Így a 300 dirhamért abban nem lehetek biztos, hogy a vérem okés-e, de legalább egy lépéssel közelebb kerültem a megoldáshoz. És azt is megtanultam, hogy alkalomadtán nyugodtan meg lehet bízni idegenekben is, különben még mindig ott bóklásznék a kórházban a jobbra nyíl, balra nyíl között.

És akkor hogy dolgoznék például a világbékén?

Ma Kuala Lumpur érintésével újhazánkba rövid látogatásra érkező barátaink figyelmességének és lelkesítő tegnapi beszámolójának hatására részt vettem életem első teniszversenyén. Már mint néző. Furcsa volt rádöbbeni, amikor ott ültem egy lelátón a tűző napon kezemben egy jó hideg legálisan vásárolt Heinekennel, hogy eddig ilyet még soha életemben nem tettem, pedig láttam már fűben nyulat is meg falon pókot. Talán két oka volt annak, hogy eddig nem fordult az elő velem, hogy miniszoknyában hangosan nyögő nőket néztem volna egészen közelről. Az egyik az, hogy nem olyan családból származom én. Azaz, hogy nem volt soha senki a környezetemben, aki a teniszre gerjedt volna, magamtól meg valahogy sose jutott eszembe, hogy elmenjek és órákig jobbról balra és balról jobbra ingassam a fejem. A másik, hogy én mindig aszittem, hogy ez ilyen sznob megmozdulás, mint mondjuk egy divatbemutató vagy egy kiállítás, ahol mindenki iszonyú hozzáértő arccal közlekedik le-föl, és mindent jobban tud a ruhatervezésről/festészetről/teniszről, mint azok, akik az ipart űzik, jelen esetben a teniszezők, akik lent a pályán izzadnak. De ma nagy szerencsém volt, és egy újabb előítélettől szabadulhattam meg, és egy újabb élménnyel lehetek gazdagabb.

Mivel nincs összehasonlítási alapom, nem tudom, máshol mi van, de itt egészen családias hangulatban zajlottak az események, semmi rongyrázás nem volt, semmi sznob okoskodás, szakértés, orrfelhúzás. (Illetve, de. A 8 óra alatt egyetlen egyszer ránk szólt valaki, hogy legyünk szívesek és ne pofázzunk. Természetesen egy francia nő volt. Nyilván az zavarta, hogy nem érette, amit mondunk, mert a mögöttünk ülök folymatosan üvöltöttek, csak ők angolul. Mi suttogtunk, mindegy, hagyjuk, fransziák...)

A közönség úgy amennyire meg tudtam állapítani inkább közép- és alsó középosztály volt, (leszámítva a VIP szektorban az öt bőrülést megtöltő helyi hosszú fehér ruhás - ahogy barátaink mondják: farsangi jelmezbe öltözött -, vélhetőleg milliárdos úriembert), rendes, kedves, családos illetve munkából érkező emberek, a világtérkép összes országából. De tényleg, az afriakai tanár/törzsfőnök kinézetű markáns karakterű embertől a magát modellnek képzelő japán csajig és a sörissza, láncdohányos, gyanúsan köhögő angol házvezetőnőig mindenféle ember volt. Legtöbben természtesen az indiaiak voltak, akik tök lelkesen és szimpatikus bájjal szurkoltak kedvencüknek ( a nevét már elfelejtettem.) Erről jut eszembe: több különbségre is felfigyeltem. Mármint a tenisz és a között a sportágak között lévő különbségekre, amelyeket eddig életemben láttam élőben. Az első mindjárt az, hogy a neveket egyszerűen képtelenség megjegyezni. 2 órán keresztül néztem az esti meccset, és abban a pillanatban, hogy vége lett, és levették a kiírást a kivetítőről, elfelejtettem a nevüket. Azt tudom, hogy a francia csaj keresztneve Amelie volt, mert azt könnyű megjegyezni, ugye, meg mert a fransziák fojton azt kiabálták, hogy Álé Ámelííí!, meg arra is emlékszem, hogy leszbikus, sőt talán még a barátnőjét is megismerném, pedig távol ült és baseball sapka volt rajta, és egy másik francia, Bertoli neve még rémlik, mert az olyan, mintha egy olasz focista vagy F1 versenyző lenne, de a többiek nevét egyszerűen képtelenség volt megjegyezni; olyan, mintha direkt teniszezéshez vették volna fel. Ha valaki mostantól úgy mutatkozik be, hogy Chivenyijecsenko, vagy Dukijevnonová, vagy Gurregenties, vagy Jienentez, tudni fogom, hogy teniszező. 

A másik nagy különbség a tenisz élő megfigyelése és például egy futballstadion között az, hogy míg a focistákat nem zavarja a koncentrálásban és a pipa kicentizésében az, hogy nyolcvanezer ember üvölt és locsolja sörrel egymást (igaz, az még régen volt, amikor még volt élet a Földön, nemcsak rendszabályok, törvények, előírások) addig a nehezen kimondható nevű sporttársakat óvják minden pisszenéstől, fényképezéstől, érzelemnyilvánítástól, tribünön járkálástól, stb. Értem én hogy koncentrálnak meg minden, de vajon a maratontávfutót vagy a tour de france-ost vagy az úszót nem zavarja az, hogy üvöltik a népek a fülébe, hogy fussál, tekerj, ússzál, Józsi!? Vagy a focistát, hogy lődd már be bazmeg! A teniszezők más kaszt? Mindegy, végül is azért jó, hogy vannak különbségek, mert így elmondhatom, hogy voltam teniszmeccsen, és nem az volt, hogy két csaj egy sárga labdát pattogtatott és közben meg gyakorlatilag focimeccs zajlott a lelátókon.

A másik nagy különbség az volt, a többi eddig általám látott sportághoz képest, hogy két meccs között nem mezt hanem számot cseréltem egy idegen magyar sráccal, továbbá és főleg pedig az, hogy itt volt ideje az embernek elmerülni a játékosokban. Merthogy csak ketten voltak, nem 22-en, vagy 12-en, 14-en, és nem összevissza szaladgáltak, hanem eléggé jól behatárolható pályán mozogtak. Meg lehetett figyelni minden rezdülésüket, lehetett tudni percre pontosan, hogy mikor fáradt el a játékos fejben vagy testben, mikor adta fel, mikor érezte úgy, hogy mégis meg lehet a meccs, és mikor gondolta azt, hogy de jó lenne már a szállodában lenni inkább és a bankszámlakivonatomat nézegetni. Szávay például idegesen kezdett, idegesen folytatta és már az elején feladta. Még sírt is, ami megdöbbentő volt, ilyet még nem láttam sportpályán. Illetve de, foci vb döntőn, győztestől és vesztesetől, meg hosszútávfutóktól a végén, meg olimpiai bajnokoktól a dobogón, de az ez esetekben ugye érthető. De 15 perccel kezdés után? Nem mondom, hogy nem sajnáltam, de inkább megdöbbentem. Pedig szorítottam neki, szurkoltam érte, szugeráltam, lélekben vele voltam, támogattam, szóval én megtettem mindent, ami tőlem tellett. Még beszélgetni se beszélgettem egy adott pillanatban vagy 10 percig - hátha. De sajna nem jött össze. Azért nem - és valszeg kívülről okoskodni mindig könnyebb - mert a tipikus magyar mentalitást hozta: ha nem megy a játék, ideges leszek, kiborulok, elkezdem a legyeket idegesen kergetni magam körül, mintha ők tehetnének mindenről, és lélekben feladom. Hány ilyet láttunk (magyar) focipályán? Amikor a 20. percben tudod, hogy a hátralévó 70 perc merő szenvedés lesz, mert az aranylábú gyerekek már legszívesebben most elbújnának az öltözőben. Nem ismerem őt, sosem láttam még játszani, nem akarom bántani, nem értek hozzá, de egy valami látszott: szét volt esve, és már az elején feladta.

Szóval, egyrészről fura élmény volt így elmerülni a játékosok lelkivilágában, ugyanakkor talán ez volt az egészben a legmegkapóbb. Olyan volt, mintha én játszottam volna, és én mentem volna végig azokon a fázisokon. Végtére is emberek ők is, értelemszerű, hogy emberi fázisokon mennek keresztül. Ennek az - elnézést - involválódottságnak köszönhetően Szávay meccsének végére már úgy éreztem, hogy simán le tudnék menni, és tudnék egyet játszani én is. Nem buta hőzöngésből mondom, hanem ennyire be tud szippantani a játék, annak ellenére, hogy ha kimész pisálni, 10 percet kell várni egy kordon előtt, mire visszaengednek 2 game között... Nehogy a papucscsoszogás megzavarja a szerválásban a kisasszonyt. Egyetlen egy dolog tartott csak vissza, hogy lemenjek és kivegyem valamelyikük kezéből az ütőt, az pedig az volt, hogy nem voltam benne biztos, hogy fel is tudnám emelni azt, mondjuk, 214szer egymás után, hogy szerváljak vele. Nem tudom, ezeknek a Dudieknyecuováknak miből van a válla, de hogy nem legális anyagból, az biztos. Amelie, meg korábban a másik francia csaj is olyanokat szervált - általában 160 km/h fölött - hogy nem akartam elhinni. A tévében egészen máshogy néz ki. A tévé eleve csak 50-60 centi, azt a távot nem tűnik akkora kunsztnak pontosan átütni. De itt élőben lenyűgöző volt ezt nézni. Kb. 130 fotót csináltam Schenkiejvenováékról szerválás közben. Az a beállás meg mozdulat, ahogy szerválnak, pont olyan magasztos, hősies és gyönyörű, mint az, ahogy Beckham szokott a labda mögé állni majd elrúgni azt.

Ezek után már sajnálom, hogy a férfiak meccseire, ahová Jogász is annyira szeretett volna elmenni, már egy darab jegy sincs, mert megnézném, hogy csinálják ezt a "nagyok". Ha addig egy sejk átutal egy kisebb pénzösszeget, és úgy alakul, ezek után kimegyünk még a csajok negyeddöntőire, ha egy nagyobbat, akkor a férfiakéra is, mert jegy ugye mindig van... A szakemberek itt is dolgoznak a stadion előtt. (Amúgy nagyon durva, hogy egy napra, azaz úgy kb 4-5 meccsre mindössze 2 rúgó a beugró. Jó, mondjuk egy szendics meg ezer...)

Ha pedig az idén már mégsem, akkor jövőre valszeg az elsők közt leszek nyitáskor a jegypénztárnál, mert igazából - legalábbis itt Dubaiban - teljesen szimpatikus és emberi időtöltésnek tűnik ez a tenisz dolog. Jól bele lehet feledkezni a jelenbe. Főleg, hogy a környezet is tök barátságos, a stadionban a pályán kívül körbe mindenhol éttermek, bárok, ír kocsma, stb.; a meccs alatt bent illetve utána kint lehet sörözni/borozni/akármizni a kivilágított pálmafák árnyékában (érdekes jelenség, hogy pl. az egyik szponzor egy ausztrál bortermelő...), ráadásul a szabad, nyilvános levegőn. Amiről eddig még csak álmodni sem mertem...

Ezek után a világbékét megálmodni már gyerekjáték lesz.

Linda azt mondta a minap, hogy semmi különleges nincs abban, hogy Dubaiban IKEA asztalon vacsorázunk kínai mintás tálakról, indiai rizst, arab kenyeret eszünk és amerikai dollár beváltása után helyi pénzen vett ausztrál bort iszunk hozzá; a svéd asztalnál kínában gyártott Billabong rövidgatyában ülünk (legalábbis én), fölül szépen lesült magyar bőrrel, velem szemben pakisztáni szakemberek által frissen feltett indiai függönnyel, odébb szemben indiai szomszédokkal, közben német zenekar (Jazzanova) által válogatott francia nu jazzt hallgatunk az Angliából, egy szingapúri fiatalembertől kapott hangfalakon; a Magyarországon vásárolt, Indonéziából származó Buddha szobrunk mellett álló tajvani gyártmányú tévében a szerbiai helyzetet nézzük; majd a japánok által gyártott liftben az új svéd szomszéddal beszélgetünk, miközben koreai import biciklinkkel tartunk lefelé a földszintre, ahol amikor visszajön a térerő, Magyarországon gyártott Nokia telefonnal sms-ezünk...

Nem tudom, lehet, hogy tényleg nincs ebben semmi különleges, és otthon is ez ment, csak nem figyeltem rá, mindenestre ez itt valahogy hatványozottan mellbevágó élmény, vagy ha nem is mellbevágó, feltűnő. Az viszont tökéletesen szürreális élmény, hogy vasárnap este a rádiócafén a Wan2-t hallgatom, közben Rollins könyvét javítgatom 3 Heineken és 2 adag paprikáskrumpli után, miközben a kollegák a mikrofonba arról beszélnek, hogy mennyire kihalt a belváros Pesten a mínusz ötben, és egyszerre vagyok a stúdióban, a Párizsi udvarban, Rollins lepattant, reménytelen lakhelyén valahol Los Angelesben meg a svéd asztalomnál a gépem előtt. Éjjel 2 van, a lakásban 24 fok, odakint rendületlenül dolgoznak egy újabb komplexumon, (tegnap olyan hevesen adták elő, hogy azt hittem földrengés van), a lenémított Travel channelen folyóban fürdenek az indiaiak, a fülembe pedig a Bauhaus közvetíti a halált.

Nem mindig sikerül egyszerre feldolgoznom azt, ami történik velem, amilyen hatások érnek. Sőt. Egy egyhetes szabadságnál könnyű, elrepülsz, elmerülsz, beengeded, hazamész, leülepszik, kiadod, megosztod. Itt nincs hova kiengednem, nincs hová leülepítenem, mert mire vége az egyik flashnek, jön a másik. Mindegy, gyűjtöm, jó lesz ez még később.

Tegnap végre megfürdödtünk a tengerben az idén először. Jó volt. Ezt legalább át tudom adni. Tessék: február 16-án fürödtünk a tengerben, a hőmérséklet a parton 30 C fok volt. Kicsit le is égtem, de csak pont annyira, hogy érezzem: van bőr a képemen. Hideg a víz még, olyan 17, max 18 lehet, de éppen ettől jó. Mert szétfagyaszt benned minden gondolatot, minden érzést kivisz, semmi sem marad, csak te meg a víz. (Ez már Rollins hatása. Hetek óta csak tőmondatokat javítok. Ő ezt így írná tehát: Szétfagyaszt benned minden gondolatot. Minden érzést kivisz. Semmi sem marad. Csak te meg a víz. - Muszáj befejeznem most már ezt a könyvet, mert nagyon durván belém költözött a csávó. Nem csodálom, hogy a Bandi annyit szenvedett a fordítással. Rollinst úgy olvasni, hogy minden egyes mondatát alaposan meg kell értened, olyan, mintha a bőröd alá konyhakéseket inzertálnának folyamatosan. Nehéz tőle szabadulni.)

Persze a gyerekek, akik körülöttünk nyugodtan pancsolgattak fél órákat a tengerben, ezeket a magasztos gondolatokat nyilván nem osztották volna velem (anya, mér' áll ott az a bácsi a térdig érő vízben olyan sokáig?), de ettől függetlenül igenis van megtisztító ereje annak, ha az ember jó ideje először megfürdik a hideg tengerben. Még most is érzem a hatását. Másfél napja. Nem is tudom... már megin nem tudom elmondani. Tessék, itt jön megint Rollins: Nem hiszek az eredendő bűnben, a tengerben mégis úgy érzem: megtisztulok tőle. A víz megfoszt a húsomtól, a csontomig hatol. Megszűnök létezni. Eggyé válok valamivel, amiről tudom, hogy hatalmasabb nálam. De ésszel felfogni mégsem tudom...

Még 100 oldal van hátra. Utána csak Balzacot fogok olvasni, esküszöm. Valaki küldjön egy jó vastagot:)

A fürdésnél már csak az volt misztikusabb élmény, hogy este visszamnetünk a partra, és akkora köd volt, hogy nem lehetett látni a várost. A víz vészjóslóan csapdosta a partot, nem lepődtem volna meg, ha kiemelkedik egy szörny, és odacsap egyet a parton lévő szórakozóhelynek. Csak a szupermagas épület, az épülő Burj Dubai teteje látszott ki, amitől még kísértetiesebb volt az élmény. Egy felhőkarcoló, aminek nincs alja... Kurva jó volt, kár, hogy lemerült a gépünkben az elem. Olyan volt, mint a régi gagyibb horrorfilmekben, ahol kicsit túlzásba viszik a ködgépet. Annyira fura élmény volt, hogy rezzenés nélkül fogadtam volna, hogy ha mire visszaérünk a partról, azt látjuk, hogy a pára kiradírozta azokat a házakat, amik a partról nem látszottak. És kezdhették volna elölről az építkezést:) 

Míg este hűvös van, és a kirakatokat teljesen elfedi a pára, annyira, hogy be sem lehet látni, nappal kezd hőség lenni. Nem g... ööö... szemétkedésből mondom, de furcsa reggelenként tűző napsütésre ébredni. Már kétszer is elfogott az az érzés, ami otthon a nyár közepén szokott, amikor tartok hazafelé reggel, és a nap már fent, és már reggel fél hétkor melegen süt, hogy: "úristen, ma nem fogok tudni kimenni az utcára, inkább elhúzom a függönyt és otthon maradok". Furcsa belegondolni, hogy otthon ez 35 fok körül szokott elkövetkezni június végén vagy július elején, itt meg már most 30 körül volt a hétvégén. Meg is beszéltem magammal, hogy minden nap legalább egy órára kimegyek, hogy szokjam, mint a búvárok a mélységet. Persze a 45-50 fok, ami nyáron lesz itt, az így is úgyis 45-50 fok, de ha már két hónapot keszonoltam 35 fokban, csak nem fog annyira megrázni. És én még szeretem a meleget... Nem is tudom az angolok hogy bírják... Vagy a német szomszédok, akik épp ma költöztek ki. Az anyuka olyan fehér volt, mint a ruhája. (Az nagyon fehér volt.) Tavaly nyáron, mikor 42 volt otthon a városban, nagyon élveztem. Élveztem, hogy sistergett a bőröm, hogy nem volt hova bújni. De éreztem, hogy még egy fok, és bedőlök egy bokorba a bringáról, mert szétfő az agyam. A könyökömről sugárban csorgott a víz. Kíváncsi leszek, milyen lesz majd itt a 45, 46, 47... Aki fogyókúrázna, szerettel várjuk júliusban:)

Jó lesz: üldögélünk mozdulatlanul a pálmafák árnyékban a forró homokon, és elképzeljük, hogy a világbékéről beszélgetünk.

Mielőtt örömmel jelentenénk Dubaiból, válaszolok DubaPestnek, mert (talán) közérdekű: nem, nem hagyott alább a blogos lelkesedés, csak fél életemet betűk között töltöm, nincs mindig időm újakat gyártani, plusz ahogy otthon sem, itt sem történik minden pillanatban annyi érdekesség, illetve számomra igen, de arról mégsem írhatok február gyermekeinek ott Pesten, hogy "ma megint a tetőteraszon napoztam", plusz, ha állandóan a blog előtt ülnék, nem tudnék alapanyagot gyűjteni. Szóval, türelem. Tod, az rózsát terem. Legalábbi a világ egyes részein. Mert itt taxit. Valamelyik este 50 percet vártunk egyre a körforgalomnál a Satwánál. Olyan volt, mintha egy Mr. Bean filmben lettünk volna, ráadásul mi voltunk Mr. Bean, a szuperbalek, aki taxit akar fogni egy körförgalomnál, és közben körbe-körbe rohangál. Szóval, én már tudom, mi az a türelem (főleg a mai nap után), jöhet a következő lecke.

Na, örömmel jelentjük innen Dubaiból, hogy vége a télnek és beköszöntött a nyár. Ma, míg az előbbi müezzin alkalmával le nem ment a nap, 27 fok volt, és decensen izzadtam a rövidújjú ingemben. A fejem vörös, pedig nem is féllótuszban ülök a WC-n, karom erős, szívem vidám. Megvizsgáltam egy-két pálmafát közelebbről a zöld pázsitos, vadkacsa- helyett sirálytavas, szökőkutas felhőkarcolós pálmaligetes szolid yuppie-heaven Media Cityben, mert egy sajátságosan intézett megbeszélés következtében reggel tíztől délután egyig volt időm sétálgatni a környéken, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy mindegyik fa túlélte az eddig éjszakánként vészesen repkedő +15 fokokat. Fellélegezhet mindenki, ezt a telet is átvészelték a pálmafák.

Miután az erdőjárásban kifáradtam, vettem egy újságot - Gulf News, 2 kiló, összehajtva, hónalj alatt 3 - leültem a világ legdrágább bagelje mellé a CNN-t is elszállásoló épület aljában egy étteremben, ahol a szomszéd asztalon egy aranyhal úszott egy kis gömbakváriumban, zöldre festett kavicsok, avagy műanyagdarabkák társaságában, (a háttérben az ablakban matrjoska babák, és színes kacsák képkeretben), és olyat tettem, amit nem is tudom utoljára mikor: reggeliztem és napilapot olvastam. (Nagy ritkán vagy az egyik, vagy a másik elofordul, de egyszerre a kettő talán utoljára akkor esett meg, amikor James Hetfieldnek még hosszú haja volt.)

Olyanokat tudtam meg, hogy New Yorkban már lehet kapni kenguru grillt az újjonan alapított Little Australiában, aztán, hogy az amerikaikak kedvenc homokfutó terrormumusának népszerűsége rohamosan csökken, illetve, hogy szaúd-arábiában tök tilos koldulni, és simán lecsukják a koldusokat, akik most már egészen sok munkát adnak a helyi rendfenntartóknak, mert vagy 30 ezren vannak. AZtán megtudtam, hogy claudia schiffer "ikonikus szépség", továbbá azt, hogy csomagolhattok, és jöhettek végre, mert elkezdték értékesíteni a kiadó tereket a Michael Schumacherről elnevezett szuperluxus irodaépületben, valamint, hogy a Palm Jumeirán, a tengerbe épített pálmafán még van ház eladó 1 250 000 000 -ért. Forintban, tehát így nem is olyan vészes már.

De az igazi tágulás nem is ez volt, hanem az, hogy meghívást kaptunk péntek este egy Fülöp-szigeteki családhoz vacsorára, annak okán, hogy amikor Iránban a hóvihar miatt törölték a hazafelé tartó járatot, a menekültszálláson megismerkedtem egy Fülöp-szigeteki nagyival és unokájával. Már a meghívás ténye is szuperkedves volt tőlük, de ami utána következett, azt nem is igazán lehet szavakkal leírni. Így blogon, gyorsan, frappánsan legalábbis nem. Odaértünk, fogalmunk sem volt, hogy lesz, mint lesz, ki lesz ott, ki nem, hogy lesz az egész, de kíváncsian vártuk. A srác lejött elénk, mert egy pláza fölött laknak és elég trükkös a bejutás. Benyitottunk a lakásba, és ott voltak vagy nyolcan. Bemutatkoztunk, próbáltuk megjegyezni  a neveket, ki kicsoda, mi a rokonsági kapcsolat, ki lakik ott, ki vendég az estére. Leültünk elkezdtünk beszélgetni, jöttek még hárman. Fiatalk srácok. Az unoka testvérei. Aztán megjelent egy mini lény is. A legkisebb trónörökös. Beszélgetünk tovább, az apa zenész, régen koncerteztek, együtt a családdal, 10-en, (ő) apja-anyja és a nyolc gyerek, (egyik aztán egy hosszabb szaúd-arábiai tartozkodás alkalmával lelépett, és beállt nővérnek egy kolostorba, ahonnan azóta kb 2szer jött ki) elég híresek is voltak (na ja, egy tíz tagú család egyen hetvenes évek ruhába öltözve nyilván minden rendes ember szívét megdobogtatja), taglalgattuk a szobában felállított elektromos dobfelszerelésének működési mechanizmusait, aztán az apa megnyugtatott, hogy egyáltalán nem lehetelen megtanulni basszusgitározni, de még véletlenül sem olyan könnyű rajta (jól) játszani, mint amilyennek látszik, aztán a nagyapa belekezdett a Szigetek történelmébe (nagyon édes volt, mindig úgy utalt az országra, hogy "here", hogy itt így mennek a dolgok, meg úgy, pedig egészen frissnek tűnt szellemileg), erre megint jöttek hárman. Majd még ketten. Újabb bemutatkozás, és már teljesen el voltunk veszve, ki kinek az apja, testvére, báytja, sógora, nagynénje.

A nappaliban ültünk, nem láttuk hova tűnik el a sok újonnan érkező, de egyszer benyitottam a konyhába és ott is voltak vagy öten, (a nappaliban ekkor nyolcan), és volt még egy felfelé vezető lépcső (ami nekem pesti srácnak fura volt, hisz lakásban voltunk), úgyhogy a többi családtagot gondolom az emelet nyelte el. Utána hirtelen megjelent még egy hölgy, akit nem mutattak be, ebből gondoltuk, hogy ő a szobalány. Vagy a konyhalány. Vagy a nurse. Szóval a maid.

Aztán egyszer csak az unoka, akivel összeismerkedtem, szólt, hogy üljünk oda a géphez, mutat valamit. Egy film volt régi fényképekből, amit ő vágot össze, alá zene, + feliratok egy nagynéni által. A legalább 20 perces etűd a másik nagyszülő páros 50. házassági évfordulója alkalmából (és alkalmára) készült, amire Dubaiban kerítettek sort, és amire összegyűlt az egész család. Ha jól emlékszem a közös fotón 47 családtagot számoltunk, és ez csak a "szűk" kör volt. 2 pár nagyszülő, azok gyerekei, azok férjei-feleségei és azok gyerekei.

De nem is ez a lényeg. Hanem a film. Olyan volt, mint a Love Story Fülöp-szigeteki kiadása. Egész egyszerűen elvarázsolt. Olyan hirtelen és olyan váratlanul kaptunk betekintést a 40-es - 50-es évek fülöp-szigetének világába két - a mai napig együtt élő - ember megismerkedése és házassága kapcsán, hogy legutóbb az volt rám ilyen hatással vizuálisan, amikor 16 évesen a gimnáziumban valami szakkör címén az osztályfőnökünk teljesen illegálisan levetítette nekünk a Pink Floyd Falát. Minden egyes kép rögtön a hosszú távú memóriába került. NA , ezért nehéz erről írni, mert az látni kellett volna. Meg olvasni hozzá a sztorit, és ott lenni a folyamatosan változó, de általában 10 fős létszámmal jelen lévő családi körben a nappaliban. Úgy éreztem, hogy megnyílik a fejem, és olyan dolgok jönnek bele, amit soha elképzelni nem tudtam volna. Hogy dubaiban egy 47 tagú fülöp-szigeteki család kialakulásának vagyok tanúja, korabeli, fekete-fehér, a régi hollywoodi (vagy akár pestújhelyi) beállításokat idéző fényképek segítségével... Nem is tudom, hogy mondjam, egyszerre volt megható, felfoghatatlan, abszurd, ugyanakkor természetesen végtelenül emberi, és megindító. Ja, ezt már mondtam.

Ezek után következett a vacsora, amit 4en hordtak az asztalra. Annyira figyelmesek voltak, hogy külön kétféle vegeteáriánus kaját is csináltak drága, egyetlen, jó úton járó, erőszakmentes, szintén a világbékén ügyködő feleségemnek. Nem sorolom fel, mit dobtak össze tíz emberre (1-2 felnőtt és a fiatalabb generáció az emeleten maradt, vagy nem tudom hol), de minimum egy otthoni falusi karácsonnyal ért fel a kínálat és mennyiség.

De nem is ez volt a legszebb az egészben, hanem az a magától értetődő, belülről fakadó kedvesség, természetesség, kíváncsiság, nyíltság, tisztelet és lelkesedés, amivel minket fogadtak és körül vettek. Emellett hihetetlenül jó érzés volt látni, hogy tényleg létezik még család, és nem csak egymásra acsarkodó, robotoló, múltat felhánytorgató, vagy épp kínosan lenyelő családok, amiket úgy általában a nagyvilágban látni lehet. Nyilván nekik is megvannak a maguk bajai, problémái, hadd nem mondjam, issue-jai, de valahogy akkor is fantasztikus egység és szeretet áradt azokból az emberekből. Meg is ígértük nekik, hogy mindenképpen elmegyünk, és megnézzük az szülőföldjüket, annál is inkább, hogy sziget, és nem esik rajta a hó, illetve hogy hónapok óta reggeli gyanánt amúgy is fülöp-szigeteki banánon élek, mert az a legolcsóbb. (plusz attól lesz karom erős, szívem vidám:)

Nem tudom, hogy csak udvariasságból, vagy azért nem szóltak, mert ők is ugyannyira jól érezték magukat, mint mi, de végül sikerült fél 4ig ott dumálnunk az asztalnál. És a végén még ők mondták, hogy szeretnék, ha újra megtisztelnénk majd egyszer őket.

Aztán hárman lekísértek a parkolóba, és az egyik rokon, (a kínai kapcsolat - szupervicces figura volt), még volt olyan rendes, és haza is vitt minket (4 éves gyerek hátul ült velünk, még mindig ébren), pedig ők a szomszédban laktak. Hát, így esett a magyar-fülöp-szigeteki barátság kezdete, és így tágult egyet a világegyetemem.

Látjátok, megérte annyit dolgozni a világbékén.

Sziasztok, mivel még sosem volt blogom, nem tom, mi a bevett szokás, de mivel én szeretem a párbeszédet, ezért válszoltam mindenkinek a kommentekbe. Ott találjátok ezentúl akkor a válaszokat. Nem biztos, h mindig tok válaszolni, de igyekszem.

És örülök, hogy helyre állt a világbéke a blogon is:)))

Na, itt vagyok, üdv mindenkinek, nem tűntem el, csak plasztikai sebésznél voltam:) Most már úgy nézek ki mint George Clooney. A szőröket volt a legnehezebb beültetni, de az is megvan. Minnyá fel is hívom George-ot, hogy utaljon má át egy kis pénzt, hogy a bakszámlánk is hasonlítosn már.

Olvastam egy cikket egy pár napja, hogy az elmúlt évben itt az országban 100%-kal nőtt a plasztikai sebészeti beavatkozások száma - a férfiak körében! Gondoltam, nem maradok le erről a trendről, hátha így könnyebb a beilleszkedés....)

Ami egyébként - szerintem - egyáltalén nem nehéz, ugyanis nincs hova beilleszkedni. Vagy nincs kihez. 200 nemzet él itt, kihez illeszkedj? Hát, magadhoz.  Ha az ember nem szarik az asztal tetejére egy étteremben (már elnézést a kifinomultabb hölgyektől), és egy kicsit odafigyel, nagyjából minden ugyanúgy működik, mint bárhol a világban. Jó, nem lehet pezsgőt bontani az utcán, megünneplendő egy-egy fini homokvihart, vagy azt hogy helyre állt a az internet-rend (bár minket csodával határos módon nem érintett a kábel szakadás, nyilván a mi szolgáltatónknak egy másik kábelen jon a cucc, azon, amire még nem parkoltak rá nagy tankerek), de ezt leszámítva eccerűen normálisan és toleránsan kell viselkedni, ennyi az egész. Ha nem vagy toleráns, akkor is csak neked lesz belőle bajod - maximum megőrülsz. Van egy-két furcsa szokás itt. Például, hogy bármit kérsz a boltban, vagy az étteremben, mindig , de MINDIG visszakérdeznek. "EGy vizet kérnék." "Egyet?" "Igen." "Vizet?" "Nem, bort, van?" "Nincs." "Akkor legyen inkább mégis víz." Ezen kívül addigra elfelejtik a rendelést, mire beérnek leadni, de ha ezt előre tudod már, akkor amikor hozza a vizet, szólsz neki még egyszer. Utána úgysem zöldséges rizst hoznak, hanem valami tök mást. De ha már ezt is tudod, eleve nem éhesen mész el enni, és akkor nem leszel türelmetlen. Amúgy is a türelmet jöttünk ide tanulni - többek között - szóval még rendesek is - hozzá segítenek, hogy minél előbb megtanuljuk.

A leg ööö hogy is mondjam... az egyik legnagyobb kihívást az jelenti, hogy nagyjából mindenki beszél angolul, csak pont az eladók, vagy azok nem, akikkel dolgod van. Bementünk a múltkor egy függönyboltba, és 3 egyszerű dolgot kértünk. Karnist, kis fémkarikát. Csipeszt. Fél óra múlva jöttünk ki, karnis, fémkarika és csipesz nélkül.

És eldöntöttünk, hogy mégiscsak az IKEÁba megyünk ezt megoldani, hiába is szeretnénk támogatni a fejlődő kiskereskedőekt, nem megy. Legalább a svédek jól járnak. Azok úgyis olyan szépen beszélnek angolul, megháláljuk nekik ezzel.

Na, ma nagy lépést tettünk végre és újra az emberiség megmentésére. Itt Dubaiban, nem nagyon van - értsd: konkrétan nincs - szelektív hulladék gyűjtés, és már hónapok óta azon tanakodtunk, hogy oldjuk meg ezt a kérdést. A víztisztító berendezés egyelőre kicsit drága lenne, a vízforralás - lehűtés folymata kicsit macerás, plusz az többlet áramfogyasztással (elektronyos a rezsó, a gázpalack még várat magára) megint ugyan ott lennénk.

Egy darabig próbálkoztunk az öt literes műanyag palacckal, de az is elfogy kér nap alatt, ugyanúgy műanyag, ugyanúgy ki kell dobni, plusz nem mindig lehetséges felcipelni, a hátizsákban se nagyon fér el, bringára se lehet rákötni, ilyenek.

Na, de ma reggel becsöngetett egy pakisztáni fiatalember, és ott állt az ajtóban egy kis kocsival, rajta nagy , nagyon nagy üveg vizekkel. Tudjátok azzal, amiket az irodákban tesznek ki, a nagy 5 gallonos műanyag tartályban, vagy mi az. Mondtam neki, hogy köszi a masinát nem rendelném meg hozzá, nem kell, lehűteni hülyeség, meg egészségtelen is, maradjunk csak a víznél; így 25 dirham deposit meg 9 dirham ellenében meg is oldódott a kérdés, mert mindig visszajön az üres palackért. Hurrá! Ja, és így csak 22 ftba kerül egy liter víz, és így már az íze is sokkal finomabb:) Kérdeztem, hogy működik a dolog, ha épp nem vagyunk itthon, mondta, hogy csak tegyem ki az ajtó el az üres palackot, meg alá a lét, és ő meg itt hagyja a vizet. Mint a régi szépidőkben. AMikor mi még nem is éltünk. Amikor még kint lehetett hagyni bármit az ajtó előtt és nem lopták el.  Minden kedden jön a fiatalember. Ezek szerint ő volt az (egyik) aki reggelente mindig becsöngetett ide...:) Most már legalább tudom, Sose értettem, ki csöngetget míg alszom. Olyan misztikus volt azon tűnödni félálomban, ki lehet az, amikor az összes ismerősünk Mo-van... (Jut eszembe, kéne egy ilyen "dont disturb" felirat lassan, mer elég nagy itt a forgalom. A múltkor este tízkor csengetett be egy kínai kalóz-dvd-ket árusító szakember. Nem is értettem. Lehet hogy kínai időszámítás szerint dolgozik? (Amúgy az is vicces, hogy az ajtóban állók sosem válaszolnak arra a kérdésre, hogy "ki az?". Még akkor sem, ha nem magyarul kérdezem. Szóval, "Who is it?" Semmi válasz. "Yes?" Semmi. Kinézek a lyukon. Ember. Na jó, de honann tudjam, mit akar? Szóval ki kell nyitni, és akkor dől el, hogy miről is van szó. Pedig annyit mondhatna, hogy "víz" vagy "DVD", "Tv szerelő" vagy csak annyit, hogy "TV", ha a szerelő nem megy. Akármit. NEm, állnak, és várják h kinyisd. Nem baj, úgyis nyitottnak kell lenni. A múltkor becsöngetett egy nőci, kérdőív volt a kezében. AZt kérdezte: arab a család? Mondom, a család igen, én nem. Nem értette. Sajnos nem értik a viccet. Meg is fogadtam többször is, hogy nem viccelek, de nehéz betartani. Nem baj ez is egy újabb tudatosság gyakorlat: rajtakapni magad, amint önkéntelenül viccelődnél. Eccer még jól jöhet. Pl, ha egyrendőr kérdez majd véletlenül valamit...

Na szóval, vízkérdés megoldva, és úgy tűnik megoldódott ezzel együtt a fekvőtámasz kérdése is, amire reggel sosincs érkezésem, este meg elmarad:) 20 liter vizet felemelni, áttölteni egy másfél literes üvegbe elég jó kis fitness gyakorlat. (Fekete erős Laci nyilván mindig így issza a kávéját. 20 literes kávéfőzőből.) Oda kell figyelni a az egyenes hátra, a mozdulatra, tartani kell vagy 30 másodpercig, szóval máris tök izmosnak érzem magam. A haladó fitness tanfolyam az lesz, hogy minden egyes pohár vizet külön töltök majd:))

Na, hát ezek a nagy hírek, közben Henry Rollins-t hallgatok, ajánlom mindenkinek, legalább annyira univerzális megoldás egy csomó dologra, mint az 5 gallonos, emberi erőforrással körbekiskocsizott víz. Beteszed, gyúrni azonnal nem kell, Rollins annyira dühös, hogy megfeszül tőle az összes izmod, és belülről pumpál. Kávé nem kell. Ha már gyúrt az ember, minek? A zene elnyomja a kinti zajt, kopácsolást, dudálást, olyan, mintha csend lene kint, csak épp zenét hallgatsz. Ha az ember gyúr, általában nem szokott enni, szóval a reggeli is megvan oldva, és egyéb hasznos hatásai is vannak, de azt meghagyom nektek kipróbálásra.

Attól eltekintve, hogy az elem-üveg-papír-kérdés még nincs megoldva, úgy érzem, újabb lépést tettem a világbéke felé.

Sziasztok, köszi a kommenteket, majd válaszolok, de most hadd mondjam el, hogy épp most néztem végig egy szörfös dokumentumfilmet Riding Giants címmel, és rájöttem, hogy a szörfözés az egyetlen vállallható vallás a világon...

Hihetetlenül inspiráló volt, elképesztő, amit ezek az emberek művelnek. Bizonyíték, hogy bármire képes az ember - jó értelemben. Én egyetlen ilyen emberrel találkoztam életemben, egy magyar sráccal, aki Hawaii-on él (szevasz, Zolikám, ha olvasod ezt, Isten éltessen továbbra is), és igazából lenyűgöző az az elhivatottság, ahogy ő él, ahogy ezek az emberek élnek. (Mármint egyetlen olyan szörfössel, akinek ez az élete, és aki a nagy hullámokon szörfözik, nem a part mentén a homokban.) És az igen elgondolkodtató, ahogy ők minden egyes nap szembe néznek az emberiség legdurvább félelmeivel. A természet erőivel, a sötétséggel, a cápákkal, a magánnyal, a halállal, stb., szóval az ismeretlennel.

Néztem a filmet, és rájöttem, hogy megvan a válasz a világbékére: ha mindenki szörfözne a világon... Bár az is lehet, hogy ez is csak egy pár évig működne, mert az emberek meg elkezdenének háborúzni a legjobb szörfös helyekért. Bár maradjunk inkább pozitívak, és képzeljük el egy pillanatra, ahogy a világon mindenki egyszerre szörfözik. Jól néz ki nem?:) (Vízbe szarni nem érne.)

itt egy kis ízelítő: http://www.metacafe.com/watch/174037/surf_laird_hamilton/

Szóval, nézzétek meg ezt a filmet, ha tudjátok, én meg szerzek egy állást, és veszek egy szörfdeszkát...

világbéke veletek

Tegnap éjjel igen filozófikus hangulatban voltam, ma már sokkal kevésbé. Inkább úgy mondanám, szuperreális vagyok, és bátran nézek szembe az élet kemény kihívásaival. Ma reggel, amikor fél tízkor telefonáltak a tévészerelők, és kinyitottam a szemem, és láttam, hogy még le se égett az a mécses, amit lefekvéskor magam mellé helyeztem, igen hamar közelebb kerültem Bukowski lelkének és mindennapjainak megértéséhez. Mindegy, elmúlik.

Szóval, jön adás a tévéből, bekapcsoltam, megkerestem az MTV Arábiát, de nem kötött le, meg még viccesnek se volt mondható a '80as évekre emlékeztető csöpögős-giccses klip, úgyhogy gyorsan ki is kapcsoltam, mert még nem állok készen a világ beengedéséhez a fejembe. Néha segít másnap, ha fekszel és bámulod a tévét, de jót sosem tesz. Ma se ez se az. Főleg, hogy valószínűleg pont ugyanaz történik odakint, mint két hónapja, amikor legutóbb tévét néztem. Ha már világbéke lenne, arról biztos tudnék. Ja, jut eszembe, épp most néztem az elhíresült Tom Cruise videót az indexen, (de csak rövid ideig, még a fix kameraállás is túl mozgékony volt a szememnek, meg nem is akartam, hogy beköltözzön a tudatalattimba, amit Tomi mond), és egyrészt nem értem, miért híresült el ez a videó, mi baja a kollegáinak vagy főnökeinek vele, semmi újat vagy mást nem mond, mint eddig, (vagy a végén van valami??), másrészt viszont megnyugodtam, hogy ő legalább tudja az útat a világbékéhez. Majd felhívom.

Tegnap este Linda angol főnökével és az ő barátaival egy baromi jó szállodában voltunk (pontosabban annak egy pazar belső kertjében, mert csak szállodákban illetve szállodákhoz tartozó bárokban lehet nyilvánosan alkoholt fogyasztani), egy tök újonnan épített negyedben, (a taxisban fél óráig tartottam a lelket, hogy: de meg fogja találni!, mert kétszer megkért hogy szálljak ki, mert nem tudja, hol van a hely, de képtelenséget kért, hisz fél órát vártam, míg jött egy), szóval a pöti kis főutca, a felhőkarcolós sheik zayed roadról nyíló negyed úgy néz ki, mint az ezeregy éjszaka meséinek 21. századi kiadása: arab stílusú, fehér-homokszínű, lehengerlően megvilágított, díszletnek tűnő (természtesen) pálmafákkal kiegészített luxusszállodák, a háttérben zseniális kontrasztként szép nagy villogó betonépítményekkel, köztük a világ egyik legmagasabb épületével, a Burj Dubaijal, amit szorgos emberek folyamatosan építenek. (Itt nálunk a szomszédban is egyfolytában kalapálnak amúgy, éjjel-nappal, a legjobb, amikor éjjel bekapcsolnak vmi fura ipari szélgépet, amivel nagyon nagy erővel fújnak vmit, hogy mit és miért, azt nyilván csak a Jóisten tudja, meg az építésvezető, de még nem futottam össze egyikkel se - legalábbis ez ügyben nem.)

Fényképezőgépet természetesen nem vittem magammal, úgyhogy mindekinek a képzeletére bízom, hogy hol voltunk, és mivel úgy érzem, itt az ideje egy újabb kihívás elébe néznem, és lemenni enni vmit (annyira fényesen süt a nap, hogy Bukowski tuti nem merészkedne még ki), most itt be is fejezem, ennyit bírtam gépelni, csak még azt elmondom, hogy örömmel nyugtáztam egy újabb sztereotípia szétfoszlását: az angolok igenis tudnak nemzetközi, illetve magyar mércével mérve is érthető és nagyon élvezetes humort produkálni, (sírtunk a röhögéstől, ahogy szívatták egymást a negyvenes közép- és felsővezető cimborák, pontosan ugyanazzal a cinizmussal, iróniával, néha már-már kíméletlen kitartással, kurva ó mimikával, hangsúlyokkal, ahogy jobb esetben a haverok otthon is szokták), tudnak inni és utána nem ordibálni, létezik olyan angol, aki tökéletesen tájékozott a világ dolgaiban, még azt is tudja, hol van Magyarország (engem egyébként nem szokott zavarni, hogy ha valaki nem tudja, sokáig én se tudtam hol van Eritrea például), ÉÉÉS nem süti el a "hungry-s" viccet, szóval remek egy este volt, még sosem éreztem ilyen jól magam ismeretlen britek társaságában. Ja, és valszeg megtaláltam az egyetlen élő angolt, akit nem érdekel a foci, és így nem is volt felháborodva, mikor vmilyen oknál fogva mondtam neki, hogy milyen szép Liverpool rövidnadrágot vettem magamnak a nagy dubai shopping fesztivál keretében, egészen előnyösnek mondható diszkont áron.

Még annyi, hogy az egyik faszi Guy Ritchie filmbe illő sztorit mesélt egy kidobó csávórol, aki (talán Londonban) működik és tai chi nem is tudom micsoda, tai chi-harcos, és emberünket, aki ugyan nem volt túl magas, de 70 kiló biztosan, - saját állítása szerint - egy pöcköléssel két-három méterre repítette. Emberünk annyira nem hitte el, hogy mi történik vele, hogy fölállt, reporolta magát, majd oda ment hozzá. s azt mondta: "do it again". (Ismerőse volt a csávó, különben gondolom a Holdra pöckölte volna föl). És a csávó megint elrepítette őt egy pöcköléssel. Na ő állítólag érinthetetlen a londoni (? - majd megkérdem legközelebb, ha még találkozom vele) éjszakában. Még a legdurvább kidobók is csókolommal köszönnek neki - előre.

Szóval, így mennek a dolgok, muszáj mennem enni, meg megnézem mi újság az utcán világbéke ügyben.

Elgondolkodtál már azon, miért hallgatod meg újra és újra a kedvenc lemezedet, a kedvenc számodat, számaidat, miért mész vissza ugyan oda enni, ahol mindig eszel, miért iszod, eszed mindig ugyanazt (kisebb-nagyobb eltérésekkel), miért ülsz le ugyan abba a sarokba, ahová mindig, miért alszol el az ágynak ugyan azon a felén, miért szívod ugyanazt a cigit, miért találkozol ugyanazokkal az emberekkel, miért használod ugyanazt a parfümöt, miért ülsz le ugyan abban a pózban reggel a WC-re, miért szajkózod mindig ugyanazt, stb?

Ha igen, és tudod a választ, talán tudod a választ a világbékére is

Lehet, hogy én vagyok a legnaívabb ember a világon és lehet hogy most csini kis szélmalomharcba kezdtem, de mint írtam, ezt a blogot a barátaim hozták össze nekem azért, hogy egymást szórakoztassuk. Természetesen nem gondolom azt, hogy mások nem szólhatnak hozzá, csak remélem és kérem szépen tisztelettel meg egyéb nemes érzésekkel, hogy maradjunk meg egymás szórakoztazásánál meg a normális véleménycserénél, az elkeserdett, trágár kommenteket meg tartsátok meg lécci magatoknak, vagy írjátok meg a Gyurcsánynak. Ha a "kibaszott magyar mocsárvilágról" szeretnék értekezni, nyilván egy kocsmában ülnék otthon balomon egy balossal a jobbon egy jobbossal a szélsőjobbonom meg egy szélsőjobbossal, de én nem ezt teszem. Hanem mást.

Nem vagyok sem közerkölcscsősz, sem hipokrita, én is szoktam káromkodni meg néha akárkit akármit szídni, de igyekszem róla leszokni. Szóval, ha baj van a mocsárral, töltsd föl, vagy hagyd ott, vagy ments meg a halakat, csak közben szórakozz jól és engem is szórakoztass.

Ha meg az lesz, hogy nem sikerül olyan blogot birtokolni, amin normálsi emberek, érdekes, vagy éppen tök érdektelen, de legalább barátságos hangnemben írogatnak egymásnak, akkor belátom, feladom, és majd írogatok magamnak, szerencsére abban is jó vagyok.

köszi.

Egy dubai magyar kollegának üzenem, hogy hello, és nézd inkább "új perspektívából" a taxiskérdést, hogy itt legalább nem kell velük beszélgetni, és nem kell azt hallgatni milyen hülye a Gyurcsány. És ülönben is tök érdekes hangok jönnek ki a rádióikból:))

dognak pedig üzenem, hogy dobjon egy mélt és majd megbeszéljük ímélben, mert nem tudok sok mindent még az itteni dolgokról, de azt se biztosra.

Meg elbeszélgethetünk a világbékéről is:)

Ez a kis pársoros, csak azoknak lesz valamennyire érdekes, akik ismerik a Red Snapper zenekart, valamint a hozzá kapcsolódó Led Zeppelines legendát. Akik nem ismerik a Red Snappert, azok ismerjék meg, a legendáról pedig finomam, a helyi viszonyoknak, illetve a kifinomultabb hölgyolvasóknak is megfelelő körültekintéssel csak annyit, hogy a Red Snapper az egy hal, amit az akkor még fiatal, de már eléggé híres rock n' roll huszárok egy erősebb estén nem a rendeltetésének megfelelő célra használtak, illetve nem a rendeltetésének megefelelő nyílásokba próbálták meg elhelyezni.

Na, én ma életemben először láttam Red Snappert a helyi szupermarketben - ami egyébként szuper, tök jó oda betérni, minden van, lehet hot dogot is enni, fényképet is csináltatni meg DVD-t is kölcsönözni ( ja, meg hagymát is venni), szóval láttam két szép megtermett példányt. Akkorák, mint egy nagyobb ponty, csak pirosba hajló rózsaszín a színük, nyilván innen kapták a "red" nevet a keresztségben.

És itt jön a kulturálisan is némileg érdekesnek mondható fejlemény: annyira megörültem ennek, hogy végre láttam ilyen halat és emellett végre megtudtam, mit próbáltak meg a fiúk, vélhetőleg John Bohnam vezetésével különböző testnyílásokba eljuttatni, hogy megosztottam lelkesedésemet az eladóval is. Persze, neki csak azt mondtam, hogy ez az egyik kedvenc zenekarom neve, és még sose láttam ilyet. Nem biztos, hogy értette pontosan, amit mondok, de ezúttal ez nem zavart, hisz csak költői közlés volt. Na de, utána mondtam neki, hogy szeretném lefotózni, mire azt találta mondani, hogy azt sajnos nem lehet. Néztem bután, és csalódottan, aztán bután megint, mert egyszerűen nem fért  a fejembe, miért lehetséges az, hogy egy hülyegyerek nem fotózhat le két halat egy boltban, plusz előre tudtam, milyen hülyén fog kinézni ez a kurta kis sztori az illusztrácó nélkül, és visszakérdeztem, annak ellenére, hogy tudtam a választ. "It's not allowed." Tehát azért nem lehet, mert nem megengdett. Jól van, mondtam, mosolyogva, majd megígértem magamnak, hogy legközelebb, amikor nem ő lesz itt, stikában úgyis lefotózom. Már csak azért is. Meg hát, ki látott már blogot Red Snapper nélkül? Nektek van vmi ötletetek arra, miért nem szabad ilyet tenni? Aszitték vajon, hogy a konkurrens cégtől vagyok, és az árukészletet mérem fel? Vagy a halak szabadságjogait védték? Lécci, menjen már le valaki a csarnokba és fotózza le a halas pultot ÉS a halas akváriumot is, a nagy undorító tátongó pontyokkal, és rakjuk már fel a képeket ide, hogy megmutassuk a világnak, hogy Magyarországon még halakat is lehet szabad fotózni, élőt is döglöttet is.

Hátha ezzel is teszünk egy lépést a világbéke felé.  

Kedves Dubaiba készülők!

Az elsőszámú szabály, amire felhívnám a figyelmeteket, ha Dubaiba érkeztek, az az, hogy vadiúj bringával, amin még csak egy perce ültök, ne próbáljatok meg olyan lépcsőn lemenni a sötétben, ami tengerparti homokban végződik, főleg ne teleszkópos bringával, ugyanis az fékezéskor, lefelé menet előre szaltót fog eredményezni. Én ma este, 42 másodperccel azután, hogy megvásároltuk régen várt bringáinkat, ugyanis egy 10 pontos kézenátfordulást mutattam be. A Lindának nagyon tetszett, nekem meg miközben a levegőben repültem, majd leérkeztem a bordáim alá gyűrt karomra (szerencsére homokba, nem betonra) az futott át az agyamon, hogy lehet hogy mégiscsak hallgatnom kellett volna apámra, és kellett volna biztosítást kötnöm... Meg hogy mi lehet a mentő száma, és egyáltalán, de aztán amikor elült körülöttem a porfelhő és a Linda is kinevette magát, szerencsére kiderült, hogy nem tört el a bordám, max elrepedt, azzal meg semmilyen biztosítással semmilyen országban nem kezdenek semmit, úgyhogy megnyugodtam. AZtán egy fél órával később, amikor már nem is szúrt a lélegzetvétel, csak szimplán fájt, akkor eszembe jutott, hogy egyszer egy kickbox edzésen is történt ilyen bordapara, és az is ilyen érzés volt, és szerencsére abból se lett semmi, csak egy két hetes óvatosan lélegzés meg visszafogott nevetés, úgyhogy mire hazaértünk, már csak röhögtünk az egészen (visszafogottan), és megkértem a Lindát, hogy mesélje el, háturlól hogy nézett ki az eset, és így derült ki, hogy egy tízpontos gyakorlatot mutattam be.

Látjátok, testi épségemet kockáztatom értetek, hogy figyelmeztesselek, mit szabad és mit nem szabad itt dubaiban csinálni.

Ja, és nem azért vettünk teleszkóposat mert második gyerekkorunkat éljük máris, hanem, mert a nekünk kedvező árfekvésben csak ilyen volt. Amúgy nagyon pöpec.

Egyébként minden a régi, vagyis minden az új: este fél tízkor a hőmérséklet 19 fok, az indiai szembeszomszédnál el van húzva a függöny, úgyhogy most se ők se mi nem látjuk, mit csinálnak.

Lehet, hogy a világbékéről beszélgetnek?

NA, most láttam, hogy Jogász, az alapos, egy vikipédia linket is mellékelt, szóval hogy a mai földrajz, történelem, és politikai gazdaságtan óránk is meglegyen, idemásolom a vonatkozó részt:) Ezek szerint én angolból fordítottam vissza, helyetelnül, mert elvette az eszem a keleti kényelem meg a nyugati nyugalom.

A Közel-Kelet (néhol helytelenül az angol kifejezést fordítva Közép-Kelet) elsősorban politikai-történelmi, nem pedig földrajzi fogalom, mely a 20. század folyamán jött létre az itt felfedezett olajkincsnek és a kialakult bonyolult etnikai-vallási-politikai ellentéteknek köszönhetően, melyek az Oszmán Birodalom felbomlásával, illetve a brit és francia mandátumok kiürítésével és Izrael állam megalapításával párhuzamosan harapóztak el. Az ebben rejlő lehetőségeket a nagyhatalmak maximálisan kiaknázták és elmélyítették a hidegháború során. Elsősorban Ázsiában helyezkedik el, de nyugati határa, Egyiptom révén Afrikába is átnyúlik.

Szóval, I live in the Middle East, de a leveleket a közel-keletre küldjétek:)

és ha már ilyen szépen összegyűltünk itt, engedjétek meg, hogy még valamire felhívjam a figyelmeteket:

AZ ÉV TINIBULIJA LOLÁVAL! NAGYKONCERT, EUROVÍZIÓ ÉS EGY ÚJABB DÍJ!

Lola háza táján mindig történik valami izgalmas. A fiatal énekesnő most sem unatkozik, gőzerővel készül március 7-én megrendeznedő nagykoncertjére, valamint az Eurovíziós dalfesztivál hazai döntőjére. A napokban átvett "A net sztárja 2007" közönségdíj pedig tovább bizonyítja elsöprő sikerét!

És még annyit aztán húzok el, hogy a dubai EMI viszont korrekt cég: fél órán belül visszaírtak, hogy most nem, köszönik szépen. NA itt szívesen dolgoznék:)

Persze most hogy megy el tőlük a Stones meg a Robbie, gondolom kisebb gondjuk is nagyobb annál hogy nekem enni adjanak, pedig megbeszélném én Mickkel is meg Robbie-val is a dolgokat, hisz végül is, ők is beszélnek angolul:))

és közben elbeszélgetnénk a világbékéről is

Jó reggelt:)

köszi a kommenteket, ha ekkora a nyomás, hát írok:) várom a marokkói beszámolót is Áki, Jogásznak meg üzenem, hogy nyugodjon meg a földrajz tananyaggal kapcsolatban, amikor először írtam, én is azt írtam, hogy közel-kelti arcok üldögélnek körülöttem:) mondjuk lehet h azok voltak, de én nem ott vagyok. na mindegy:)

Lehet hogy már blogfüggő is lettem:) most keltem, minnyá mennem kell, de  máris itt ülök.

Na, ma "reggel" úgy ébredtem, hogy az ágyon keresztbe fekszem, de pont széltében, fent a falnál. Amikor kinyitottam a szemem, egy pillanatra nem is tudtam hol vagyok, mert nem a megszokott kép fogadott. Hog y milyen sebezhető az emberi elme reggel.. Legalábbis az enyém. Főleg egy olyan este után mint a tegnapi... A Lindáék elmaradt "karácsonyi" vagyis nem, "év végi bulija", itt úgy mondják, mert se hanukát, se eidet se karácsonyt se semmit nem ünnepelhetnek, mert az nem lenne politikailag korrekt egymásra nézve a 140 fős cégnél, ahol kb 100 nemzet fia-lánya dolgozik. NA szóval, mikor rádöbbentem végre hogy hol vagyok, az jutott ezsembe, mennyire megváltoztatja az ember világát ha máshonnan nézi a dolgokat. Pl fejjel lefelé az ágyban. És mivel tegnap végre volt szerencsém beszélgetni 3 emberrel is, akik actually beszéltek angolul, és értették amit mondok, (az egyik libanoni volt a másik angol, a harmadik ausztrál) a tegnapi beszélgetéseken felbuzdúlva és a ma reggeli ébredésnek köszönhetően úgy döntöttem, más szemmel fogom nézni a dolgokat.

Ha írok vkinek egy ímélt, amiben elküldöm a CV-met, és még csak vissza se ír, annyit se, hogy szori, nó, akkor annak örülni fogok, hogy egyrészt megint nem kell dolgoznom, másrészt nem kell egy olyan embernek dolgoznom, aki nem találja a betűket a klaviatúrán.

AZtán, ha nem hív vissza valaki munkaügyben, örülök, mert nem kell tizenkétsze visszakérddznem, hog y mit mondott. Ugyan már egyíegy szót megértek abból, ahogyan az itt élő bevándorlók beszélnek, de abból még nem áll össsze egy beszélgetés.

Ezért tényleg baromira örültem, hogy hosszasan tudtam beszélgetni emberekkel, főleg az ausztrál csávóval, akivel a végén már úgy röhögtünk, hogy a térdünket csapokodtuk. Szerencsére visszaigazolást kaptam, hogy nem én vagyok a hülye, a többiek nem értik itt a viccet. Ő is mindig próbálkozik, de nem értik. Mondtam is a Lindának, hogy fel is fogom függeszteni a nem angol anyanyelvűekkel a viccelődést, mert csak a félreértés van belőle, vagy a semmi. De amúgy nem csak a viccelődésnél fordul ez elő, sima taxi úton is. Beszállsz, jó napot. - Nem köszön. (Új perspektívából nébve: kevesebb zaj jön be a fülembe) Mondod hova mész. Bólint. Kérdezed, tudja hol van? Bólint. De biztos? Yes. Fél óra múlva megáll egy felhőkarcoló rengetegtben és mondja: Média Sziti. Mondom, oké, média sziti, de én ebbe meg ebbe az épületbe megyek. Azt nem tudja hol van. Mondom, akkor kérdezze meg a taxis pajtiktól. NEm mozdul. 2 perc múlva letekeri az ablakot és megkérdezi vktől az utcán. Nem tudja. Na ő ezzel meg is tette amit meglehetett. ÉS ülünk tovább. AZtán akkor telefonálok én, megpróbálom belőni a hallottak alapján hol vagyunk, majd kb eldöntöm, hogy az épület amit keesek 50 mrel van ellőttünk pont szemben. Kiszállok, séta, és már meg is érkeztem. Új perspektívából: legalább ennyivel is egészségesebb leszek, plusz örülök, milyen jól tudok tájékozódni a betondzsungelben.

Ma is egyébként  a Media City nevű helyre megyek, vmi megbeszélésre, amiből remélem lesz valami. Én bízom benne. De az biztos, hogy ma már odatalálok, és örömmel fogom megtanítani a taxisnak, hogy melyik épület hol van, hogy ő is tudja. útközben lehet hogy megtanítok neki egy két kifejezést is angolul. Például a Good afternoon, sir-t:))

Amúgy tolerancia, türelem, és elfogadás leckéket veszek itt, és amúgy szerintem egészen jól haladok. Jobban mint az ausztrál srác, aki maga szerint békés természetű ember, de néha eljön nála a pillanat, amikor könyékkel arcba vágna valakit már:) Félre ne értsétek, nem egy vadállat, rendes, jófej srác, de létezik az a szituáció... Viszont az okos, új persepktívából nézi az ilyen kellemetlenebb, vagy konkrétan lehetetlen szituációkat is: megírlak blogon ecsém:)))

Na, hát ez van, Lindának köszönhetően lett egy beiruti, a sorsnak köszönhetően meg egy sydney-i (nem így kell írni, mi?:), új perspektíva: szidni pajtásom. megbeszéltük hogy megyek bejrútba ("mer ott sokkal szabadabb az élet mint itt" - mondta a srác, én meg hiszek neki) és megnézem az operaházat szidniben, ők meg jönnek a szigetre.

és építjük a világbékét.

Nem is 16 óra van, hanem 19. Ezt majd valahogy át kell állítani, különben nem fogom érteni mér van sötét, és mér érzem úgy hogy le kéne menni egy sörre. Azér mer 7 óra van!:)

világbéke 

Székely deszkások, szevasztok!

Na az a helyzet, hogy Jogász barátunknak és Lili bárőnőnek (bocs:) ) barátnőnknek nagylelkűségéből, figyelmességéből és kreativitásából kifolyólag illetve annak köszönhetően gazdagabb lettem egy bloggal. Bevallom, nem terveztem, hogy blogot csinálok, annál sokkal szerényebb srác vagyok, meg nem is akrok állandóan a gép mellett ülni, így se vagyok még elég barna, meg írni sincs mindig kedvem, hisz nagyrészt ebből élek, de ha már így alakult, gondoltam bejelentkezem, aztán meglátjuk mi lesz. A lenti bejegyzéseket nem önszántamból tettem ki, Jogászék orvul, de egészen parádés módon szerekesztették össze (foglalkozási ártalom) nekem meg nektek az eddig innen, Dubaiból elküldött szigorúan privát köríméljeimből:))